A sokadik felvonás

Görögország rendkívül nehéz időszakon van túl, de lehet, hogy a dél-európai ország jövője még zűrösebbé válik. Ember legyen a talpán, aki teljesen tisztán látja a folyamatosan csődközelben levő ország helyzetét. Az elmúlt napokban, illetve hetekben számtalan olyan eseményre került sor a görög válság kapcsán, amely még a legtapasztaltabb gazdasági szakemberek tudását is próbára tette. Volt itt minden: folyamatos fizetésképtelenség, hitelhegyek, bezárt bankfiókok, tüntetések, népszavazás, kormányválság, elutasítás, majd visszatáncolás, végül újabb megegyezés. Ez a történet valóban kezd hasonlítani egy ókori görög drámához, mely a létért való küzdelemről, illetve a mindennapi életről szól, mégpedig olyan módon, hogy az unalmas részek ki vannak vágva, és főként az izgalmas bonyodalmaké a főszerep. A dráma főhősei a jelenlegi görög miniszterelnök, Aléxisz Cíprasz és a nemrég lemondott görög pénzügyminiszter, Jánisz Varufákisz. Ők több mint fél éve próbálták, illetve próbálják meggyőzni a „nyugati hódítókat” arról, hogy a gazdasági oligarchák által kisiklatott görög demokráciát csupán ők tudják helyes vágányra állítani. A nyugati kormányfők, pénzügyminiszterek és a nemzetközi pénzügyi szervezetek azonban nem igazán támogatták ezeket a gazdaságpolitikai elképzeléseket, főként azért, mert az a megszorító és túlhitelező pénzügyi világpolitika csúfos kudarcához vezetett volna. A nemzetközi tőke képviselői tehát folyamatos nyomás alá helyezték Görögországot: vagy folytatja az egyre drasztikusabb megszorító intézkedéseket, vagy csődöt jelent be, és ezután elhagyja az eurózónát. Nem kérdés, hogy ha a görög kormány az utóbbi lehetőséget választotta volna, akkor a görög gazdasági válság felelőssége teljes mértékben rá hárult volna. Emiatt a görög kormánynak — ki tudja, hányadszor — újra be kellett hódolnia. Új megegyezés született, mely szerint újabb hitelek érkezhetnek az országba, ezáltal pedig folytatódhat a megszorító gazdaságpolitika.

A függöny legördült, a megszorítások folytatódnak

Noha a görög társadalom többsége elutasította a megszorításokat, a legújabb megegyezés az eddigieknél is drasztikusabb követeléseket tartalmaz. Az eurózóna tagállamainak pénzügyminiszteri tanácsa a többi közt további nagymértékű nyugdíjcsökkentést, illetve a turizmusból befolyó bevételek szigorúbb megadóztatását kéri a görög kormánytól. Cíprasznak tehát nem volt más lehetősége, mint az újabb megegyezés, hiszen egy esetleges államcsőd után a jelenlegi görög bankrendszerrel semmit sem lehet kezdeni. Görögország előtt tehát újra egyetlen út, illetve lehetőség van, az pedig a megszorítások politikája. Halkan jegyzem meg, hogy Szerbiában is hasonló a helyzet, de mivel az ország továbbra is fehér folt Európa térképén, az itteni történéseknek nincs különösebb nemzetközi visszhangjuk. Nagy kérdés azonban, hogy vajon lehetséges-e az örökkévalóságig megszorító politikát folytatni, illetve a végletekig sanyargatni a társadalmat. Az sem véletlen, hogy a görög válság kapcsán nemrég világhírű közgazdászok kérték Angela Merkel német kancellárt, hogy tegyen bátor és nagyvonalú engedményeket Görögország javára. A közgazdászok szerint Merkelnek kulcsszerepe volt abban, hogy Európa éveken át megszorításokra kényszerítette Görögországot. Ez a vég nélküli megszorításra alapuló politika nem vezetett eredményre. Az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank és a Nemzetközi Valutaalap azonban továbbra is máshogyan látja a helyzetet, aminek eredményeképpen a közeljövőben nem lehet szó adósságelengedésről. Ebből pedig továbbra is az következik, hogy a görög dráma, avagy a Görögország körüli bizonytalanság folytatódik.