Újjáéledhet a madarasi tanyavilág?

Újjáéledhet a madarasi tanyavilág?

Ha nem is éled újjá, az egykoron itt élőknek nagy terveik vannak a hátrahagyott, régi épületekkel.

Két Madaras van a térképen. Pontosabban csak egy, a magyarországi. A Bajmok és a magyar határ közötti tanyavilág — a szerbiai Madaras — általában nem szerepel az atlaszokban. Az I. világháború után a trianoni békeszerződés új határvonalak meghúzását követelte. A madarasi kataszteri községből több mint 5000 katasztrális hold földet hasítottak le Bajmok település javára. Maga a kisváros így Magyarország részeként létezett tovább, a madarasi tanyavilág pedig a szerb oldalon maradt. Az itt élők földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkoztak, volt csárda, melyben bálokat, színielőadásokat, táncmulatságokat rendeztek, és néhány szobát mindig fenntartottak az átutazók számára is. Továbbá volt itt iskola, vadászház, egy kaszárnya és főként sok-sok tanya, melyek szinte mindegyikét lakták.


Komenda György, Májer Péter, Ritgasser János, Szőke Gizella és Bačić Mária

A környékbeli gyerekek a madarasi iskolába jártak. Az egykor tekintélyes méretű épületre ma már csak a romok emlékeztetnek. Az 1970-es évek elején tartották meg az utolsó órákat az intézményben: később létszámhiány miatt elmaradt a tanítás. A tanyavilágból ugyanis sokan beköltöztek Bajmokra, elsősorban kényelmi okokból — mondja Komenda György, aki gyerekként két évig járt az itteni tanintézménybe.

— Szép volt itt minden, gyerekek voltunk, gondunk nem akadt. Másodikban meg negyedikben jártam ide iskolába, a többi osztályt Bajmokon fejeztem be. Az épület maga is szép, ahogyan a kertje is, melyet a tanító nénivel gondoztunk. Nőtt benne zöldség, répa, minden. Csak a jóra tanítottak bennünket.

— Igen, nagy, bekerített udvar volt, ott játszottunk, a négy osztály egyben —kapcsolódik be a beszélgetésbe Ritgasser János, aki a mostani búcsúra az unokáját is elhozta. — Az iskolába legalább harmincan jártunk, néha többen is, és ez a sok gyerek mind együtt játszott.


Iskolarom

Az emlékek felelevenítésére az utóbbi évek során rendszeresen sor kerül a madarasi tanyavilág egykori központjában, hála Bačić Máriának, aki úgy gondolta, tesz azért, hogy ez az egykoron virágzó település ismét benépesüljön, ha csak évente egy-két napra is.

— Madarason születtem, itt nőttem fel — meséli. — Férjhez mentem Bajmokra, de azóta is szívesen járok ide ki, annak ellenére, hogy itt lassan már senki sincs. Úgy gondoltam, megpróbálom visszahozni a régi szép időket. Tavaly szerveztem meg először a madarasi búcsút. Szépen elmúlt, sokan össze is jöttünk. Ezen felbuzdulva május 1-jén májusfát állítottunk, és most újra itt vagyunk. Azért csinálom ezt, mert szeretném megmutatni az unokáimnak, hogy hol nőttem fel. Vigyék tovább ezeket az emlékeket, a megkezdett hagyományt. Tervben van továbbá a kocsma felújítása is. Az az ember kapta meg az épületet, akinek az apja volt itt az utolsó kocsmáros. Mi néhányan megígértük neki, hogy amennyit csak lehet, segítünk neki, hogy a kocsmát „újraélesszük”, és szeretnénk itt évente néhány alkalommal ilyen rendezvényeket szervezni.

Az egykori kocsma, a csárda napjainkban igen rossz állapotban van, időbe telik majd, mire sikerülhet rendbe hozni. Nem így a Vadászház, melyet évek óta a helyi vadászegyesület tart karban — mondja nem kis büszkeséggel a hangjában Májer Péter, aki maga is rendszeresen kijár ide.

— Vasárnaponként innen indulunk, majd ide is térünk vissza a vadászat befejeztével. Amíg az idény tart, mi minden vasárnap itt vagyunk, vadhúst főzünk, és sokat barátkozunk. Egyébként errefelé főleg az jár, akinek földjei vannak itt. Csak akkor jönnek ide sokan, ha ilyen rendezvényre kerül sor. Különben nem igazán.


Az egykori csárda

A mostani búcsú talán legidősebb részvevője a nyolcvanhat éves Szőke Gizella néni, akinek a családja annak idején darálót is működtetett Madarason.

— 1960-ban költöztünk ki, itt volt nem messze a darálónk meg azzal szemben a tanyánk. Tizenegy évig éltünk és dolgoztunk itt. Jó volt minden, mert társalogtunk, barátkoztunk, minden vasárnap bált tartottak a csárdában. Mindennek örültünk, mindent élveztünk, nem volt gyűlölet köztünk. Közben sajnos egyedül maradtam, de itt vannak az unokáim, a családom, ők beszéltek rá, hogy jöjjek ki velük, egyébként nemigen megyek sehová, mert fájnak a lábaim. De kijöttem, itt mindenkit ismerek, mindenkivel találkoztam, örülök, hogy rávettek az unokák.

A madarasi búcsú késő délután, estefelé ért véget. Addig zenével, tánccal, beszélgetéssel és főleg finom ebéddel múlt az idő. Így az egykor pezsgő tanyavilág — ha csak egy napra is — újra megtelt élettel, és a szervezők azt ígérik, hogy lesznek még ehhez hasonló rendezvények. Madarasra egyébként még harminc évvel ezelőtt is kijárt a városi autóbusz, még akkor is sok tanyán éltek emberek. Mára azonban csak egyetlen család maradt itt, a faluból kijáró tulajdonosok pedig csak néhány házat és portát rendeznek. Ha az egykori csárdát valóban sikerül felújítani, akkor ennek a határ menti kistelepülésnek talán újra lesznek rendszeres látogatói.


A vadászotthon (a szerző felvételei)

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Riport rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink