Kelet-Európa fontosabb lett

Tíz esztendeje Közép-Kelet-Európa országainak jelentős része hivatalosan is csatlakozott az Európai Unióhoz, ez volt az úgynevezett keleti bővítés. Ezzel a bizonyos bővítéssel sokak szerint megszületett az új Európa. Most eljött az ideje annak, hogy minden egykori tagjelölt ország kisebb-nagyobb számvetést, illetve mérleget készítsen arról, hogy mit hozott számára valójában az Európai Unió. Természetesen a mérlegeléskor nemcsak a különféle előnyöket kell értékelni, hanem azt is, hogy a tagországok miben tudtak hozzájárulni Európa egységessé válásához. Elsőként és elsősorban szinte minden uniós ország kormányzata azt hangsúlyozza, illetve hangsúlyozta egykor, hogy a csatlakozásnak egyszerűen nincs és nem is volt alternatívája. Azaz az Európai Unión kívül is lehet élni, de minek. A csatlakozás kapcsán tehát rossz döntésről szó sem lehet a politikai elitek szerint, csupán néhány radikális, erőteljesen euroszkeptikus politikai erő gondolja ezt némileg másként. Európáról — attól függetlenül, hogy hosszú ideje súlyos értékválsággal küszködik, valamint a világpolitikai erőtérben sem a hozzá méltó helyet foglalja el — kijelenthető, hogy viszonylag jól működik. Hiszen minden tagországnak számottevően nagyobb hasznot hozott a csatlakozás utáni időszak, mint amennyi kárt. A különféle infrastrukturális fejlesztések jelentős része ugyanis közös európai pénzekből valósulhatott meg Kelet-Európa-szerte. Más kérdés, hogy a tagországok a tíz év fejlesztései közül melyeket tudták megvalósítani, és melyeket nem. Mindent összevetve egyvalami biztosan kijelenthető: Kelet-Európa szerepe jóval fontosabb lett az új Európán belül.

Az unió malmai is lassan őrölnek

Az újonnan csatlakozott tagországok lakossága szemszögéből nézve némileg árnyaltabb képet kapunk az Európai Unió előnyös oldaláról. Mivel a történelem viharaiban sokat szenvedett államokról és népekről van szó, nem véletlen, hogy az emberek jelentős része egyfajta álom beteljesüléseként élte meg a felzárkózást a modern Európához, illetve korábban a rendszerváltást is. Ebből a bizonyos álomból azonban az emberek elég gyorsan felébredtek. Hiszen mindenki rájött, hogy varázsütésre semmi sem változik meg, Európa malmai is lassan őrölnek, és valójában Nyugaton sincs kolbászból a kerítés. Egyre többször hangzottak el a nem ezt vártuk, nem erre számítottunk mondatok. Mindez abból következhet, hogy az emberek egyrészt túlságosan távolinak, elérhetetlennek és megközelíthetetlennek tartják az Európai Unió intézményrendszerét. Brüsszel ugyanis sokak számára túlságosan is messze van, az emberek úgy érzik, hogy ott nem róluk, nem a mindennapjaikról és még csak nem is a jövőjükről döntenek. Másrészt, bár az Európai Unión belül hivatalosan nincsenek első- és másodrendű országok, mégis számos esetben megmutatkozik a régi tagállamok ereje, illetve az újak gyengesége. Ezt az egyenlőtlen küzdelmet talán leghatékonyabban a regionális összefogás erejével lehet kiegyenlítettebbé tenni. A kelet-európai térségnek például nagy szüksége van a visegrádi együttműködésre, hiszen azzal, hogy a hasonló helyzetben lévő tagállamok összefogtak a jövőbeli, közös európai költségvetésről folytatott tárgyalásokon, sokkal jobb eredményt tudtak elérni. A szoros térségi együttműködésre a jövőben is nagy szükség lehet, hiszen akármennyire is hangoztatja a régiók egyenlőségét az Európai Unió, a jelentősebb támogatásokat valahogy mégis a 2004. esztendő előtt csatlakozott országok, mint amilyen Görögország, Portugália, Spanyolország vagy Írország kapják, illetve kapták folyamatosan. Összegezve tehát sokat kell még dolgozni rajta, hogy Európa valóban mindenkié legyen, azaz minden tagország polgára valóban magáénak érezze az egyesült öreg kontinenst.