Desiré Központi Állomás Szabadka. S mennyire találó ez az elnevezés! Mert valóban egy állomás ez a fesztivál. Színházimádók ülnek kocsiba, szállnak buszra, vagy zakatolnak vonattal Szabadkára, ahol ilyenkor érzem azt az igazi nagyvárosi hangulatot. Lépten-nyomon fesztiválozókba botlom, kávézók asztalainál random emberek az előző esti színházi élményeiket beszélik meg hevesen.
Mert nem lehet nem hevesen beszélni a látott előadásokról, hiszen feszegetik az ember határait, elgondolkodtatnak, s az is megesik, hogy valakinek nem tetszenek. Az idén egy darab volt, mely nem tetszett, míg többek szerint éppen az volt a fesztivál legjobbja. S azért ilyenkor elgondolkodik az ember, hogy vajon vele van-e a baj, vagy a többiekkel. A programot úgy állítja össze Urbán András és a Kosztolányi Dezső Színház szervezői csapata, hogy mindenki megtalálja a neki legszimpatikusabb előadást, rendezőt, színészt, akármit. A fesztivál előtti héten már a pótszékekre is alig lehetett jegyet szerezni. S ez is milyen jó! Ezek szerint még sincs minden veszve, az emberek járnak színházba! Jó, tudom, ez egy fesztivál, mely egészen máshogy csapódik le az emberben. Az izgalmasra hímzett színházi töltet mellett azt hiszem, az a vendéglátás is hízelgő a régi desirés nézőknek, amely itt fogadja őket. A színház színészei főzik és kínálgatják előadások előtt a török kávét, a jegyet szedők pedig estéről estére az aktuális előadásokra szabott jelmezben tépik össze a belépőket. Nem árt idejében odaérni, hogy még legyen idő váltani néhány szót egymással. Mindig öröm, ha jönnek szlovén, horvát, makedón barátaink, nagy összeborulások helye is a Desiré központi állomása, ahol egyévnyi történetet kell behozni, elmesélni. S a sok jobbnál jobb alcím helyett az idei a Right here right now, azaz az itt és most is annyira találó volt. Szerbiából, Magyarországról, Szlovéniából, Franciaországból, Horvátországból, Törökországból, Romániából, Észak-Macedóniából és Montenegróból érkeztek előadások.
Az idei programot is majdnem sikerült végigkövetnem, csak egy-két előadást nem láttam, és nálam a M.I.R.A., a Tartuffe, a Hős 3.0, a Tőke, az Éjidő és a Mnémosyne voltak a kedvencek. Belgrád, Újvidék/Zombor, Maribor, Cetinje, Magyarkanizsa, Párizs. Láttam két nagyon jó kiállítást (ezekről már írtam bővebben is), megnéztem A lét eufóriája című dokumentumfilmet Fahídi Éváról, meghallgattam néhány hasznos beszélgetést a Desiré Akadémián, voltak koncertek, Funktasztikus, Marčelo i Napetaši.
Erősen indított a fesztivál Urbán András rendezésével. A Belgrádi Bitef Színház M.I.R.A. című előadása Mira Trailovićnak, a Bitef Színház alapítójának állít emléket, hiszen a színház fennállásának 30. évfordulóját ünnepelte. Ő jelölte ki annak művészeti koncepcióját, progresszivitását, kísérletező jellegét. Aztán ez a színház, ahogy sok másik is, alakult, formálódott, simult. A deszkákon öt borzasztóan erős színpadi jelenléttel bíró művésznő. Azaz négy: Suzana Lukić, Anđela Jovanović, Isidora Simijonović, Gorica Regodić, és köztük a valóban zseniálisat alakító Mirjana Karanović. Az előadásban szó esik a mai színházról, arról, mennyire eluralkodik a felszínesség, a kommercializálódás, a közönségnek való megfelelési vágy, illetve tűnik el a jó ízlés. Az előadás egyik csúcsjelenete, amikor a színésznők csupasz mellei „beszélgetnek”, blabláznak. A jelenetek erősek, pontosak, nagyon jól működnek. Imádtam minden percet.
Természetesen nem titok, hogy szeretem Urbán András rendezéseit, a fesztiválon még egy produkcióját láthattuk, ez pedig a cetinjei Zetski dom Királyi Színház előadásában a Tőke című darab volt. Az embert mint árut, a mindent mint árut, az emberiség történelmének fontosabb fordulópontjait jeleníti meg a négy — végig száz fokon égő — fiatal színész. A fogyasztói társadalom, a végtelenített fogyasztás, az elidegenedés, az értéktöbblet a főbb motívumok. Az előadást egy punk tőkemusicalként is lehetne definiálni.
Nagy József fotókiállításához performance is járt, a Mnémosyne, melyet egy pici, fekete kockában csupán húsz ember előtt játszott a fesztivál minden egyes napján egyszer. Megelevenedtek a fényképek, életre keltek a már meghaltak. Ahogyan egy fénykép megőrzi a múltat a jövő számára, úgy Nagy József is „megörökítette” a performance alatt berendezett, megrendezett fotográfiát. Végigkövettük a teremtés folyamatát a tervezéstől, a berendezésen át a végtermékig, az előhívott fényképig.
És hogy melyik este nevettünk a legtöbbet? Természetesen akkor, amikor Uroš Kaurin és Vito Weis álltak színpadra. A Moment minitársulat Mariborból érkezett, az idén a Hős 3.0 — A szavakon túl című előadással. A fiúk a hős fogalmát vizsgálják, a mostani produkciójuk a harmadik ebben a sorban. Az első pillanattól az utolsóig a szemünket törölgettük a nevetéstől. A két szlovén művész sokat játszott/játszik performance-jellegű előadásokban, nagyon értik ezt a nyelvet. Párosodni akaró szarvasokként a közönség sorait is végigjárták, bőgésük szerintem Mariborig hallatszott.
S még néhány szót hadd írjak a Zombori Népszínház és a Szerb Nemzeti Színház (Újvidék) koprodukciójában készült Tartuffe-ről, melyet Igor Vuk Torbica rendezett. Tartuffe a vezér, akit egy család tagjai szemellenzősen követnek, minden szavára hallgatnak, pedig egy képmutató, aki zsarolja őket, és szép lassan tönkreteszi az életüket, felszínre hozza mindenki titkát. Mennyire könnyen változtatunk véleményünkön, mennyire aktuális Tartuffe története ma? Torbica előadásából kiderült, nagyon is az.
Nehéz néhány szóban minden darabról írni, a sort a következő produkciók folytatták: a Tünet Együttes (Budapest) A tünetegyüttes — reality a pincében című előadása Szabó Réka rendezésében; a Stari grad Kulturális Központ (Belgrád) Vox Dei — polgári engedetlenség című darabja, melyet Zlatko Paković rendezett; a Compagnie Nacera Belaza (Párizs) Le Cercle című produkciója, melynek koreográfusa Nacera Belaza; a Hodworks (Budapest) Délibáb című kortárstánc-előadása Hód Adrienn rendezésében; az Apollo 111 Színház (Bukarest) Medeia fiai című darabja, melynek rendezője Andrei Măjeri; a Taldans (Törökország) Dolap című előadása (koncepció és rendezés: Mustafa Kaplan); a Bitolai Nemzeti Színház Bakkhánsnők — a hanyatlás rövid története című darabja, melyet Euripidész Bakkhánsnők című műve alapján Igor Vuk Torbica rendezett; a Gllugl Színház (Varasd) Falak közt című produkciója Selma Spahić rendezésében; valamint a Szlovén Ifjúsági Színház tolmácsolásában Boris Nikitin A dolgok ellentéte című előadása (a szerző rendezésében).
Most egy évet megint várni kell a Desirére, addig is javaslom, járjunk színházba, és ha segít, fogjunk fel minden színházi estét úgy, mintha fesztivál volna.
