Június 24-én vágtunk bele a túrába bátyámmal, Kecsenovity Egonnal. A környezetünkben mindenki furcsán nézett ránk, hiszen nem túl gyakori, hogy a testvérek közötti kapcsolat annyira jó, hogy egymásra támaszkodva véghezvigyenek egy igen dinamikus és nagyszabású kéthetes kirándulást, vonattal.

A szervezést már hónapokkal az utazás előtt megkezdtük. Két hatalmas hátizsákkal és két InterRail jeggyel felszerelkezve indultunk el Budapestről, a Keleti pályaudvarról első célunk felé, a Lengyelországban található Katowicébe. Az InterRail vonatjeggyel — egy meghatározott időtartamon belül — Európa-szerte korlátlanul lehet utazni. Ezzel a lehetőséggel éltünk mi is.

Falusi gyerekek lévén óriási meglepetés volt számunkra a vonatban található konnektor és a teljesen hangszigetelt üvegfal. Egy Csehországon keresztülhaladó, hétórás utazás végén értünk a városba. A régi épületek között a múltban történt események nyomait viselő házakat is láttunk. Sok épület fekete és letisztult — ezzel tűnik ki a többségében díszes és színes házak közül.
A városban négy órát töltöttünk. Először is keresnünk kellett egy „kántort”, vagyis egy pénzváltót, mert Lengyelország hivatalos pénzneme a złoty. A belváros utcáit leginkább macskakő borítja, csak kevés autót engednek be, ezzel is megőrizve az óvárosi hangulatot. Képzeljük el a szabadkai korzót sokkal nagyobb méretben és kanyargósan — így fest Katowice központja.

Éjszakai vonattal utaztunk Szczecinbe, ahonnan másnap a repülőnk indult. Nos ez egy igen hosszúra sikeredett éjszakai utazás volt. Fülkében ültünk, és rajtunk kívül egy lengyel társaság is ott volt. A szláv mentalitás itt is érezhető, a halk beszéd ugyanis a lengyeleknél sem szokás. Sajnos mindenki csak lengyelül tudott, az anyanyelvükön kívül más nyelvet nem beszéltek. Ez igencsak megnehezítette a dolgunkat. Magyarázni próbáltuk a kalauznak, hogy a jegyünket nem szabad átlyukasztania, de ügyet sem vetett ránk. Hiába kértük az útitársainkat, hogy csendesebben vigadjanak, mert mi aludni szeretnénk, nem értették, mit mondtunk, ezért hajnali kettőig tartott a dínomdánom. Abban a pillanatban, amikor kiléptek az ajtón, egyszerre sóhajtottunk fel a bátyámmal. Az örömünk azonban nem tartott sokáig.
Egy ötfős, 40-50 év körüli asszonykórus érkezett a fülkénkbe, hatalmas csomagokkal, melyek el sem fértek a fejünk felett levő tartókon. Ők sem voltak csendesek. Mobiltelefonról hallgatták az Abba együttes Dancing Queen című slágerét. Nem egyszer, hanem órákig!
A fáradtság végül úrrá lett rajtunk, így a környezetünkkel mit sem törődve sikerült aludnunk egy órát, ami a körülményekhez képest már igencsak szép teljesítménynek számított.
Csak a szerencsén múlt, hogy Szczecinben leszálltunk, hiszen semmilyen tábla nem jelezte, hogy odaértünk, csak a mobiltelefonunkban levő menetrend segítségével jöttünk rá, hogy hol vagyunk.

Kialvatlanul, egy kissé hisztériás hangulatban ültünk át egy másik vonatba, mely elvitt bennünket a repülőtérig. Az épületbe érve akaratlanul is elnevettük magunkat. Egy meglehetősen kicsi, mindössze kilenc check-in kapuból álló helyiség, egy kávézó, egy információs pult és egy szuvenírárus látványa fogadott bennünket. Én a második repülőutam előtt álltam, a bátyám pedig az ötödik előtt, így ő már rutinosnak számított.
De nekünk mindig a bonyolult útnak kell jutnia, és ez ezúttal sem volt másképp.
A repülőre érve a stewardess megkért bennünket, hogy legyünk szívesek a szárny mellé ülni, ahol a vészkijárat volt, hiszen angolul volt odaírva, hogy vészhelyzet esetén mi a teendő, rajtunk pedig látta, hogy külföldiek vagyunk. Így kerültünk a bátyám és én négyszéknyire egymástól egy másfél órás repülőúton. A kilátás gyönyörű volt, Dánia és megannyi felhő felett repültünk, alattunk a szárazföld színei és a tengerek kéksége váltakozott.  A repülőutunk és a leszállásunk egy kissé durvára sikeredett (szerintem a pilóta Forma—1-es versenyzőnek képzelte magát), de végül épségben, a vészkijárat igénybevétele nélkül értünk oda az első számú és az egyik legfontosabb állomásunkra, Norvégiába. 
(Folytatjuk)