Végre megkezdődött a fürjvadászat! Reggelente élvezhetjük a harmatos mezők illatát, a felkelő nap első sugarait, s mindezt puskával a vállunkon, azaz a kezünkben tehetjük. Egyetlen szépséghibája a történetnek, hogy nem mindenkinek a szomszédságában van vadászterület, ahhoz tehát, hogy valaki oda eljuthasson, először járművet kell szereznie. Kevesen engedhetik meg maguknak, hogy drága terepjárót vásároljanak, ezért sokan személyautóval kelnek útra...
Barátom is sokáig nyűtte kocsiját a rosszabbnál rosszabb utakon, amíg végre össze nem spórolt annyi pénzt, hogy megvegye egy csődbe jutott mezőgazdasági birtok árverésén az egyik terepjárót. A gond csupán az volt, hogy az autó fehér volt, meg az, hogy mivel előtte egy marhafarmon használták, förtelmes marhatrágyaszag terjengett benne. Valamikor, a birtok fénykorában ezzel járták a marhatelepet. Nos így lett a barátomé a címben említett telepjáró terepjáró.
— Ha már terepjáró, akkor legyen kihasználva! — mondta, és reggel azzal indult vadászni. Persze a barátait is felvette, akik orrukat befogva ültek be mellé. Hogy ne érződjön annyira a bűz, a benzinkúton vett néhány autóillatosítót, és elhelyezte őket a járműben. Eszébe jutottak megboldogult nagyapja szavai, aki, amikor ő (mármint a barátom) illatfelhőben úszva legénykedni indult, megjegyezte: nem dezodorozni kell, hanem mosakodni! De arra már nem volt idő, benn ültek a haverok, indult a móka.
Szóval a reggeli fürjvadászat nem a harmatos rét illatának mélyre szippantásával kezdődött, hanem azzal, hogy kiszellőztették ruháikat a marhatrágya és az illatosító szagának egyvelegétől. Vitáztak is a témáról rendesen, jobb híján azonban elfogadták az előállt helyzetet.
Első vadászatuk végén örömittasan ültek be a háromajtós autóba. Elhelyezkedtek, a boldog tulajdonos elfordította az indítókulcsot, és egy cifrát káromkodva megállapította, hogy az autó nem indul. A komák kiszálltak, és zsörtölődve ugyan, de megtolták a szép fehér autót. A gazda szégyenkezve, mintegy a bizonyítványát magyarázva megjegyezte, hogy lám, ebben az esetben is igaz a mondás, miszerint olcsó húsnak híg a leve. A komája a bajsza alatt mormogva megjegyezte, hogy a járgányt másnap vigye ki a piac sarkára, tegyen rá egy ezrest, hagyja ott a kocsit, és örüljön, ha valaki elviszi!
Közben eleredt az eső, s a fehér autó szinte világított a mezőn. Csúszkáltak a sáros úton, majd egyszer csak nagyot zörrent a motor, és megint leállt. De nem ám akárhol, hanem egy pocsolya kellős közepén! A gazda próbálta újraindítani, forgatta a kulcsot, rugdosta a gázpedált, de semmi sem történt. A jármű mozdulatlanul állt a tócsában. Nem volt mit tenni, megint ki kellet szállni, és a kocsit közös erővel ki kellet tolni onnan. Betyárosan nyomták, káromkodtak, etették a fenével a tragacsot meg a gazdát is, végül azonban csak kiszabadították a járgányt. Átázva, sárosan újból beültek, és elindultak a falu irányába. Haladtak vagy hét kilométert, majd ismét egy hatalmas tócsa állta az útjukat. Az ifjú gazda nem akart megkockáztatni egy újabb leállást, ezért nagy gázt adott, és behajtott a ragadós iszapba. A víz persze felcsapódott az elosztófejre, s az autó megint bennragadt a sártengerben. Na, ekkor fogyott el a többiek türelme!
Mivel a falu nem volt messze, kiszálltak, és otthagyták a telepjáró terepjáróst. Bementek a vadászházba, ettek-ittak, és amikor elállt az eső, traktorral indultak kimenteni a komájukat. Az meg nevetve várta őket a kocsi elején ülve, időközben ugyanis a víz befolyt az utastérbe, így a belső autómosás kérdése is megoldódott.
A kalandot azóta is emlegetik, az autót pedig még most is telepjárónak gúnyolják...