Az idén későn ébred a tavasz, de fényes napsugarai néhányszor már bevilágították utcáinkat, házainkat. Ilyenkor döbbenünk rá, hogy a falak málladoznak, kopnak, a szobákban pókhálósak, füstösek a sarkok. Az egyhangúsággal és nemtörődömséggel párosuló téli szürkeség után a ránk törő tiszta, szinte fáj...
Ilyenkor nem március idusa jut az eszünkbe, inkább az, hogy ebben az évben már kétszer esett tizenharmadika péntekre, és novemberben ismét vár ránk egy ilyen baljóslatú nap. Pedig az előző kettőn sem történt velünk semmi rossz. És babonásak sem vagyunk. Mégis, milyen lehet az az esztendő, amelyben három péntek 13-a leselkedik ránk! Gondolhatnánk persze a nemzeti ünnepünkre, amely szintén csak pár nappal van mögöttünk. Idei jelmondatára, amely a kényszerűen az egyedül és mégis együtt ünneplésről, az egymásba kapaszkodásról szólt. De meddig? Az ünnepnek vége, hétköznapjainkból viszont nem tudjuk elűzni az acsarkodást, a rosszindulatú megjegyzéseket, egymás bántását. Vagy nem is akarjuk. Mert nekünk így is jó. Esetleg csak így jó. A piros betűs nemzeti napot letudtuk néhány zengzetes szónoklattal, maradt utána pár gyorsan felavatott setesuta kopjafa, melyek ráfaragott ábráiról senki sem tudja, mit jelképeznek, de ez olyan magyaros. És nem utolsósorban divatos. Büszkék esetleg csak magunkra vagyunk, de felebarátainkra alig. Azokat utálhatjuk tovább, mert nem azon nevetnek, vagy nem azon sírnak, amin mi.
Boldogsággal, de legalább jóérzéssel tölthetne el minket az is, hogy hamarosan itt van a tavaszi napéjegyenlőség varázslatos ideje, amikor Benedek Sándorral és Józseffel biztosan meghozza a meleget. Egy nagy zsákkal, ha nem többel. De az utcán járva nem ebben reménykedem, inkább a foszladozó, omladozó házfalak, a hályogos ablakszemek szomorítanak el. Érdekes, a foszlós melléknévvel ezúttal nem a meleg, fehér kalácsot társítottam, hanem azokat az öreg épületeket, amelyeket talán soha többé nem meszel be senki. Amelyeknek az asztalára nem tesznek foszlós, puha kalácsot. Mert nincs, aki megsüsse. De ha lenne, akkor sem tudná, kinek szeletelje fel. Az árokparton magasra nőtt, majd elszáradt a gaz. Ki kellene tépni a kórókat. A lelkünkből, a szívünkből, a gondolatainkból is. Hogy a Tisza-parton a szennyesen fodrozódó tajtékot nézve ne az árvíz pusztító ereje jusson az eszünkbe. Még akkor se, ha a hullámok már az alsó rakpart szintjét nyaldossák. Inkább dúdoljuk el, hogy: Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom. / Minden madár társat választ, virágom, virágom. És emlékezzünk arra, mennyit énekeltük ezt a dalt. Fiatalon és bohón. Megfontoltan és lehiggadva, de azzal a titkos reménnyel, hogy a tavaszi szél minket is megérinthet még. Vagy a mindent elsöprő áradás. Ami tisztára moshatja, megváltoztathatja az egész addigi életünket. Mert a tavasztól mindig ezt várjuk. Ha nem is mondjuk ki. Aztán, ha elmúlt, és minden maradt a régiben, akkor majd a következőtől.
Mert következő mindig van. Lennie kell. Még akkor is, ha egyelőre a soron lévő is várat minket.