Tandorira emlékezve

Tandorira emlékezve

​​​​​​​Tandori Dezső meghalt. Február 13-án. Nevét mindenki ismeri, de annak a néhány olvasónak, aki nem tudná hová sorolni: író, költő, műfordító, intermediális grafikus, a nemzet művésze.

Az egyetemes magyar irodalom egyik legkülönlegesebb aggyal megáldott alkotója. József Attila-, Kossuth-, Prima Primissima díjas, a nemzet művésze. A nagy öregek egyike csatlakozott az égi társasághoz.

Élete történetét kezdjük az ő szavaival:

„Ennek a könyvnek a KEZDETE, azt hittem eleinte (kezdetben), csak az lehet, hogy 1938. december 8-án megszülettem a Vöröskereszt kórházában (a Sportkórházban?), Budán, hazahoztak, és első v. második éjszakámat két összetolt fotelban töltöttem, nem a család szegénysége okán, csak, és aztán az ostromot a két fotel megúszta, de láttam őket, a 80-as évek elején, házunk előtt a lomtalanító autóra várni, támlájukat én törtem össze ráüldögélésekkel stb., az asztalon, mely mellett álltak soká, soká gombfociztam, első gombfoci-tanítómesteremtől lestem el az írás vágyát, meghalt (a vágy? a mester) (a vágy?), aztán iskolákat jártam, egyetem mellé főleg, inasiskolai pedellus lettem (nevelőtanár), majd felnőttoktató (1971 óta magam rabja, ld. a bécsi est, a sok fordított könyv kiterítve, Faulkner után szabadon, »Itt fekszem…« v. »Míg fekszem kiterítve«). Míg fekszem kiterítve, folyton mindenféle egyebet is kell csinálnom, kellett mindig, míg feküdtem kiterítve (s mert nem »padlón voltam«, ez a »fekszem…« maga a cselekvés volt, a vágy, hogy ne kelljen cselekednem, hogy megszűnnöm lehessen stb., nem véletlen, ha valaki »Hamlet…« és »Rimbaud…« című, témájú könyvekkel kezdi), most ezzel a könyvvel megvagyok, nem tudom, hogy vagyok meg vele, jóban leszünk-e, talán a tarkasága miatt igen, a színes lapoknak úgy fogok örülni, mint madarak az ennek-annak, madár leszek rá, rá fogok egyszer erre a könyvre ülni, vijjogni és csiperegni fogok, és közben, mint valami Kafka-hősnek folyni fognak a könnyeim, csak mert ez papíron van, papír-szárazon. Ha ez szép élet volt, szép életem volt, s ha ez az lesz, az is lesz.”

Tandori Dezső: Pályáim emlékezete (részlet)

Hát valahogy így. Azaz: 1938. december 8-án született Budapesten. Gimnáziumi tanulmányait a fővárosban végezte, 1957-ben érettségizett, a budapesti bölcsészkaron szerzett magyar—német szakos tanári oklevelet. Gimnáziumi tanára, Nemes Nagy Ágnes révén megismerkedett a korszak legnevesebb íróival, Mándy Ivánnal, Ottlik Gézával, Mészöly Miklóssal. Első kötete, a Töredék Hamletnek 1968-ban jelent meg, és azonnal magára vonta az irodalmi közvélemény figyelmét. Tandori ezzel a korszak költészeti megújulásának központi szereplőjévé vált. A ’70-es évektől sokféle műfajban publikált: jelentős érdeklődés övezte mind az állandóan megújuló, új poétikákat kipróbáló költészetét, mind a széles körű, filozofikus esszéírását, mind a sokoldalúan újító prózáját, mind pedig a minimal art vagy a concept art felé tájékozódó képzőművészeti, grafikai tevékenységét. Később visszavonult a nyilvánosságtól, csak alkotásai által volt jelen, s ettől kezdve nagy szerepet töltöttek be életében madarai (Szpéró veréb és társai), akikkel együtt élt. Ápolta őket, s az ekkori műveinek fő ihletői voltak. A ’80-as, ’90-es évek fordulójától kezdve ismét kilépett a nyilvánosság elé: sokat utazott, és irodalmi rendezvényeken is gyakran szerepelt. Műfordítóként többek között Graham Greene, Virginia Woolf, J. D. Salinger, Franz Kafka, Ian McEwan könyveit ültette át magyarra. Papp Gábor Zsigmond 1998-ban készített róla dokumentumfilmet.

2008-ban Bedecs László azt kérdezte tőle egy interjúban, hogy mit is kíván magának tíz év múlvára. Erre is tandoris válasz érkezett: „Ha megélném, az sem büszkeség lenne. Pedig most lenne jó egy rendes tíz évet élni! De eddig egyetlen nap sem sikerült nekem só-bors túlján jóra. Ha a kedd megvolt, hát az egzisztencializmusom épp azt kérdezte, mit hoz a szerda, mert a szerda is kell. Ez, mondhatni »Ármány és Szerelem« helyett: Élmény és Álmány. Ez volt eddig az életem, de mondom, a további kéne. Most például csütörtök hajnal van, közlöm. Magánlom magamat, hölgyejmurajm, és főleg gyerekek. Vagyok »emberünk, a rémálmos«, de néha tényleg rém álmos.”

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Múzsaidéző rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink