Ahogy öregszik az ember — ki lassan, ki gyorsabban —, már olyan helyekre szeret menni, ahol biztonságban érzi magát. Én már úgy vagyok ezzel, mint Karinthy Frigyes, aki idősebb korában ezt írta: ,,Én most már csak jó ételt eszem, jó bort iszom, csak jó könyvet veszek a kezembe, és jó emberek társaságát keresem.’’ Vándorlásaim során viszont azt is észrevettem, hogy bármilyen zaklatott, összevissza maszatolt, nehezen kiismerhető is a világ, mégis mindig ráakadok olyan ,,magvak''-ra — egyénekre, csapatokra, közösségekre — amelyek olyanok, mint a kovász. S amíg ezek vannak, nincsen baj a világban. Valaki azt mondta: ,,Ha egy levél leesik a fáról, akkor megváltozik a világ állapota.'' És tényleg: ami addig ott volt, most nincs ott. Ha ez az apróság ennyit változtat a világon, hogyne változtatna az a sok kis csoport, amely akar valamit, és tudja is, hogy mit. És tesz-vesz, cselekszik. Ezért vagyok bizakodó. Általában azokat a történeteket szoktam elmesélni, azokat szoktam megírni, amelyek erről szólnak.
A mobiltelefon
Nekem nincs mobiltelefonom, a gyerekeim szorongatnak is, hogy muszáj magamnál tartanom egyet, mert mi lesz, ha bajba kerülök, és nem érhetnek utol. Volt fél évig mobilom, de nem szerettem, elhagytam, pedig sokszor kerülök olyan helyzetbe, amikor rászorulnék.
Egy alkalommal vártam valakire a Batthyányi téren — ez Budapestnek a budai részén van, az Országházzal szemben. Nagyon szép a kilátás onnan. Ott álltam és vártam húsz percig. Sehol senki, pedig Szemere Gabi olyan pontos szokott lenni, mint a svájci óra. De most nem volt ott. Úristen, milyen jó lenne most egy mobiltelefon! — gondoltam, egyszerre ugyanis az a gyanúm támadt, lehet, hogy nekem nem is ott kellene várakoznom. A telefonfülke messze volt, elmenni nem mertem. Így hát minden szembejövőt megállítottam, és megkérdeztem:
— Bocsánat, van mobiltelefonja? Bocsánat, egy mobil…
Senki sem állt meg. Elég viharvert voltam, mint most is, azt hitték, hogy kéregetek. Akkor bevillant: van nálam egy 200 forintos — akkor még papírpénz volt —, és azt lobogtatva a kezemben tovább könyörögtem:
— Bocsánat, kifizetem, csak egy mobilhívásra lenne szükségem…
Elég hosszú próbálkozás után megállt egy huszonéves fiatalember. Nem volt túl kedves.
— Egy mobilhívásra lenne szükségem…
— Magának nincs mobiltelefonja?!
— Nincsen.
Elővette az övét, és elég morcosan átadta.
— Tessék.
— Az a helyzet, hogy szemüvegem sincsen.
— Akkor tessék mondani a számot.
És még mindig nagyon pikírt volt.
— A noteszom a zsebemben van...
Tényleg, mindig nálam van, mert az életem egyik fontos szemtanúja, kísérője, tele van mindenféle telefonszámmal, de akkor még nem volt bekötve, éppen szétesőfélben volt, s ahogy kihúztam a zsebemből, a lapjai széthulltak a lábunk előtt. Lehajoltam összeszedni. A fiatalember is.
— Bocsánat, bocsánatot kérek…
— Tessék mondani, mit keressek benne?
— Az sz betűnél a Szemere nevet.
Megnézte, beütötte a telefonjába a számot, s akkor már ő is röhögött.
— Csókolom, le is beszéljem?
Csak hogy érzékeljék, milyen ,,nagy'' eseménynek számított mindez... Pesten nem állnak meg az utcán beszélgetni az emberek, mint Kishegyesen vagy Topolyán, vagy Csillaghegyen, ahol lakom. Az emberek rohannak, nem tudják, ősz van-e vagy tavasz, hogy érik a gesztenye, hogy virágzik az akác… Mégis néha érdemes leállni... Talán mondanom sem kell, a fiatalember nem fogadta el a kétszázast. Rám nézett, és nevetett.
  — Ugyan már! Játszottunk egyet.

(Folytatjuk)