Május és június a ballagások és az osztálytalálkozók hava. A Szabadkai Tanítóképző 1953-ban végzett növendékei 60 év után jöttek össze a pedagógiai akadémia dísztermében. A nap hangulatát emelte, hogy három tanáruk is velük volt, s hogy az igazgató is személyesen fogadta és köszöntötte az egybegyűlteket.
Sóti Margit tanárnő például éppen az idő tájt kezdett matematikát oktatni, dr. Szöllősy Gyula egy ideig osztályfőnöke is volt az akkori végzősöknek, felesége, Szöllősy Etelka pedig orosz nyelvre tanította őket. Mindannyian azt mondták, rendkívüli fegyelmezettségük folytán könnyű dolguk volt velük.
Hatvan év. Az idő hogy eljár! Tele hittel, lángoló tervekkel széledtek szét a fiatal tanítók a falusi és tanyasi iskolákba. Tanítóhiány volt, nem válogathattak a munkahelyekben a végzősök, központilag rendelték ki őket Bácska, Bánát, Baranya, Szerémség, még Szlovénia területére is. Sokszor azt sem tudták, hol található az a település, ahova küldik őket, mégis boldogan mentek, mert fűtötte őket a munkavágy, tanítani akartak, mert arra nevelték őket. Most összegyűltek, meséltek, emlékeztek, pár pillanatra szinte gyermekké lettek. A hatvanas létszámú osztályból alig maradtak húszan. A lányokból és legényekből hajlott korú emberekké lettek, de az ünnepi hangulat ifjúvá varázsolta mindnyájukat.
Megkérdeztem őket, hogy elégedettek-e munkájukkal, s ha újrakezdhetnék, ismét a tanítói hivatást választanák-e. Elcsukló hangon, fátyolos szemmel, határozottan válaszolták, hogy igen, mert nincs szebb az életben, mint a lelkes emberekből okos és talpraesett embereket formálni.
