A takarékoskodás összetett művelet. És aki el tudja sajátítani, az eredményes is lesz. A középkorú férfi szerint, aki a beszélgetésünk egész ideje alatt nyugtalanul izgett-mozgott a székén, azt mondja, az életben szinte mindent fordítva kell érteni. Mivel ő mélységesen hisz a saját teóriájában, a dolgai egész életében valahogy félresikerültek. Ezért ül most a „gyóntatószékben”, ahogy mondja.
— Azt hiszem, a sorsomat majd elsősorban azok az olvasók értik meg, akik elvált szülők gyermekeként nőttek fel — kezdi a sorstörténetét D. — Esetünkben ugyanis — ritka kivételtől eltekintve — válás után az a szülő, akinél a gyermek maradt, rendszerint tartásdíjat kellett hogy kapjon a másik szülőtől. És ez a folyamat szinte szabályszerűen úgy működött, hogy a fizetésre kötelezett szülő még arra is képes volt, hogy felmondjon a munkahelyén, abban a reményben, hogy ha nincs jövedelme, nem lehet kötelezettsége sem. Hát az én esetem is egy volt ezek közül.
Még járni sem tudtam, amikor a szüleim elváltak. Az apai nagymamának akkor jutott eszébe, hogy az egy szem fia rosszul nősült, az apámnak sem mestersége, sem vagyona nem volt, és anyám kelengyéje is nagyon szerényre sikeredett: párna, paplan, néhány huzat és törölközők. Legalábbis így mesélték nekem, amikor már megértettem, miért vagyok más, mint a többi gyerek. Szegényebb voltam a többségnél, a holmim is a bolhapiacról került a szekrényembe. Ha valamit nagyon szerettem volna, és az többe került, mint amennyit anya megengedhetett magának, mindig azt mondta: kisfiam, egyszer majd mindent megkapsz, anya mindent bepótol egy napon, de most takarékoskodnunk kell, mert fát kell venni télire, hogy ne fázzunk, ha nagyon hideg lesz. Talán el sem hiszi, de az angol szótárban még össze is firkáltam golyóstollal a takarékoskodás szót, annyira utáltam. Az általános iskola hatodik osztályába kezdtem járni, amikor az anyám összejött egy verbászi emberrel.
Anya barátja nemsokára odaköltözött hozzánk, és megkezdtük a közös életet. Nem esküdtek meg, de a férfi annyira rendes volt, mintha az igazi apám lett volna. Rendkívül jó kereskedői vénával volt megáldva, és azokban az ínséges ’90-es években eleinte csak benzinnel, később pedig minden, a háztartásban szükséges cikkel, élelmiszerrel is elkezdtek üzletelni. Anyám „gazdasági” talpra állása az én helyzetemen is javított. Egy kicsit több lett a zsebpénzem összege, időnként valamilyen márkás tornacipőt is kaptam. Arra is nagyon hamar rájöttem, hogy anya párjánál gyorsabban jutok ahhoz, amit szeretnék, hát rendszerint neki meséltem, milyen jó dolgai vannak az osztálytársaimnak. És ő meg is vette, amit kértem. Ha anya rájött erre, mindig dühös volt ránk, de a párja azt mondta: Gondold el, mennyit sóvárgott ez a gyerek azért, mert nem tudtátok megvenni, amit szeretett volna. Hagyd, hogy élvezze ezeket az apró dolgokat. Anya érve viszont így hangzott: inkább spóroljon, hogy később is legyen neki. Sanyi bácsi pedig erre mindig azt mondta: spóroljanak a gazdagok, nekik van miből.
A szakközépiskola végzős diákja voltam, amikor Sanyi bácsi hirtelen meghalt, pedig beteg sem volt. Mellette nagyon sok mindent megtanultam a kereskedelemmel, emberekkel, pénzzel kapcsolatban. És természetes volt, hogy átveszem az ő helyét anya mellett. Valóban remekül feltaláltam magam, és az üzlet valósággal virágzott. Szerelmes lettem, és amikor megtudtuk, hogy a párom teherbe esett, megtartottuk a lakodalmat. A feleségem ikerkislányokat szült, és az ő feladata a lányok nevelése volt. Két év múlva anyám kidőlt a sorból, az élettel való évekig tartó küzdelem benyújtotta a számlát — és anyu otthon maradt. Ez volt a vesztem.
Olyan lettem, mint egy láncról szabadult kutya, mindent akartam. Ha anya közbeszólt, és ha véletlenül a spórolást említette, én azonnal Sanyi bácsi bölcsességével vágtam vissza: spóroljanak a gazdagok, nekik van miből. Hát annyi biztos, hogy nagyot tévedtem. Két év alatt sikerült tönkretennem az évekig kifogástalanul működő üzletünket. Amikor átadtam az irodában a raktárkulcsot, és megköszöntem a sokévi jó együttműködést, kimentem az utcára, és azon tűnődtem, merre vegyem az irányt. Rosszul éreztem magam, ha arra gondoltam, hogy haza kell mennem, szembenézni a feleségemmel és anyámmal, aki majd szentbeszédet tart a spórolás jelentőségéről. Tudja, nincs nekem semmi kifogásom a takarékosság ellen. De aki a fele életét azzal élte le, hogy sóvárgott az elérhetetlen dolgok után, az meg tud érteni. Például sosem felejtem el a feleségem szemében az örömkönnyet, amikor átadtam neki a repülőjegyet és a nyolcnapos, dubaji kirándulás tervét. Megtakaríthattam volna néhány ezer eurót. És mit gondol, akkor most könnyebb volna elviselnem, hogy pillanatnyilag nem tudom, miből fizetjük ki a havi rezsiköltséget?
