Szürrealista tabudöntögetés — Erwin Olaf fotóművészete

Szürrealista tabudöntögetés — Erwin Olaf fotóművészete

Erwin Olaf a művészetével történetet mesél, gondolatokat ébreszt, a szépség fogalmát boncolgatja, a tabukkal játszik.

Feszegeti a határokat: a sajátját, valamint a néző befogadó- és tűrőképességének határait is. Stilizált és tökéletesen megkomponált terekben helyezi el a nagyon is aktuális és kortárs kérdéseket boncolgató jeleneteit. Tükröt tart a társadalom elé, közben pedig engedi, sőt, valósággal provokálja az egyéni és szabad interpretációkat.

Erwin Olaf a hagyományos értelmezés szerint nem divatfotós, viszont üzeneteivel, témaválasztásaival gyakran érinti ezt a területet. 1959-ben született a hollandiai Hilversumban. Ebben a városban nőtt fel, és nem igazán tudott beilleszkedni iskolatársai közé. Elmondása szerint különcségéért kiközösítették és bántalmazták. Később újságírói tanulmányai miatt költözött Utrechtbe. Itt egy olyan underground közegben találta magát, ahol hozzá hasonlóakkal találkozhatott. A ’80-as évek elején költözött Amszterdamba, ahol jelenleg is él. Itt kezdett el extrém külsejű személyeket fotózni a stúdiójában. 1988-ban megnyerte a Young European Photographer of the Year díját a Chessmen című fotósorozatáért, és ez meghozta számára az áttörést.

1987-ben filmmel kezdett el dolgozni, ez azóta fontos része művészetének. Gyakran készít rövidfilmeket a fotósorozatai mellé. Ezeket az évek során több filmfesztiválon és múzeumban is bemutatták. A ’90-es évek közepétől került a reklámszakmába, ahol szintén nagy sikereket ért el. 1998-ban elnyerte a híres Silver Lion díjat Cannes-ban a Diesel számára készített kampányáért. Ugyanebben az évben alkotta meg Mature című sorozatát is, melyen különböző korú nőket mutatott be olyan provokatív pózokban, amelyek jellemzően a Playboy oldalain láthatóak. Azóta dolgozott már például a Nokiának, a Microsoftnak és a Heinekennek is. Emellett divatkampányokkal is megbízták. Együttműködött már a Louis Vuittonnal, a Bottega Venetával, a (holland) Vogue-gal és a New York Timesszal is.

Újságírói ambíciói visszaköszönnek képein, melyeknek alapjellemzője a történetmesélés. Ez pedig festészettörténeti alapokra is visszavezethető. Fénykezelését Caravaggióéhoz szokták hasonlítani, a képek hallucinációszerű atmoszférája pedig a szürrealistákra emlékeztet. Erről ő maga így beszél: „Sok XX. századi művet tanulmányoztam, és egyfajta dialógust akarok kezdeményezni a nézővel. Ez gyakran nem jellemző a fotókra és a festményekre. Azt akarom, hogy a néző a saját fantáziáját használva alkossa meg a saját történetét.”

Korábbi, a társadalmi kirekesztés témájára fókuszáló munkái is szándékosan provokatívak. Már ekkor elszántan kutatta a különböző társadalmi osztályokat, nemzeteket, szexuális beállítottságokat, szokásokat és ízléseket érintő kérdéseket. A szépség fogalma is egészen új értelmezéseket kap műveiben. Szerinte a szépség csak csomagolás, nem tartós.

Három fotósorozata, a Rain (2004), a Hope (2005) és a Grief (2007) mind az ’50-es évekbeli Amerikában játszódnak. Olaf a korról alkotott elképzelésének közvetítéséhez rendkívül aprólékos részletkidolgozásra volt szükség. Minden képhez külön teret alkottak meg korabeli bútorokkal és látványelemekkel. Az összhatáshoz pedig a modellek kiválasztása és a stylistok munkája is igazodott. Ezek az elvek általánosságban jellemzőek Olaf munkáira. Lényegében egy-egy ilyen fotózás egy filmforgatáshoz hasonló, melynek Olaf a „rendezője”. A végeredmény pedig egy olyan kép, amely a mozi és a fényképészet határán mozog. Az egyéniség és az identitás iránti érdeklődéséről így beszél: „Lenyűgöznek az álarcok — elvenni az identitást vagy felfedni a maszkot.” Fotóin a ruháknak és a gesztusoknak fontos szerep jut az önreprezentációban. Minden részletnek, a terek elrendezésének jelentősége van. Ezzel a precizitással képes teljes világokat és korszakokat (újra)teremteni. Habár legtöbb sorozatában a modellek gyönyörűek, a terek pedig tökéletesek, a képek egyfajta feszültséget és melankóliát is árasztanak. Olaf elmondása szerint a modellek a legfontosabbak, mert nekik kell elmondaniuk a történetet. Ha a tekintetük nem megfelelő, akkor rossz kép születik.

Ahogy első munkáiban is érzékelhető, szereplői gyakran ragadnak a történés és a reakció közötti pillanatban. Emiatt pedig sok esetben nem világos, hogy a kép pontosan mit is ábrázol. Például a The Kitchen című fotón egy lány ül egy asztal mellett egy érintetlen tortaszelettel. Ebből több mindenre is következtethetünk: talán éppen ünnepelni készül, vagy vár valakire, esetleg egészen máshol szeretne lenni. A The Hallway című képnek két lehetséges magyarázata képzelhető el: a szerelmesek elválnak vagy éppen akkor találkoznak. Ez a bizonytalanság szándékos, és Olaf így magyarázza: „A legtöbb képemen nem tudhatod, mi történik, mert meghagyom számodra a szabadságot, hogy megalkosd a sztorit.”

A Dusk (2009) és a Dawn (2010) című sorozatok arra világítanak rá, hogy a kifogástalan megjelenés és a szépség ellenére hogyan lehet a kultúra elnyomó. Hasonló tapasztalható a Hotel (2010) című sorozattal kapcsolatban is, melyben a művész homályosan megvilágított, ám tökéletesen berendezett hotelszobákban játszik a közönyös, melankolikus érzelmekkel. A The Siege and Relief of Leiden (2011) projektumában a Leiden ostromát megörökítő mű ikonikus momentumait gyűjti össze és rendezi el egyetlen drámai jelenetben. A Keyhole (2011/2012) sorozat Olaf első háromdimenziós installációjával áll kapcsolatban, és az intimitás, a szégyenérzet, valamint a bűntudat hívószavaira épül. A Berlin (2012) című munkája nem stúdióban, hanem a város történelmi jelentőségű helyszínein készült. Szereplői gyerekek és (fiatal) felnőttek. Inspirációja a mai, szabad szellemű Berlin underground kultúrája volt, illetve a nem is olyan távoli múlt történelmi katasztrófái. Waiting (2014) című projektuma egy multimediális alkotás. Legújabb munkája az idén megjelent Skin Deep sorozat, mely az emberi test egyediségét ünnepli. Modelljei mind eltérő hátterűek, más társadalmi csoportot képviselnek, és a személyiségük is különböző. A kiválasztásuk során az egészséges testképük és önbizalmuk volt a döntő tényező.

Érdekesség, hogy 2013-ban Olaf tervezte meg a holland euróérmék nemzeti oldalát. Ezek aztán forgalomba is kerültek. Fotós és filmes munkáival egyaránt kap elismeréseket és díjakat. Műveivel számos holland és nemzetközi kiállításon vesz részt. Saját művészetéről így vallott egy interjúban: „Van a fotósoknak egy csoportja, mely az úgynevezett hétköznapi embereket fotózza természetes helyzetekben — ilyenek például a vízparton fagylaltot evő, kövér emberek Martin Parr képein. Én nem szeretem az ilyen fotókat, mert szerintem ezekben a helyzetekben a fényképész felsőbbrendűnek érzi magát. A másik csoportba pedig azok a divatanyagok tartoznak, ahol minden tökéletes. Én egyiket sem kedvelem, ezért a kettő között igyekszem megtalálni a helyemet.”


(Források: Erwinolaf.com, Artsy, Dazed, Telegraph, Artnet)
Képek: Erwinolaf.com

Képgaléria

Cikkünk további képei

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Fotó rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Szürrealista tabudöntögetés — Erwin Olaf fotóművészete
Fotó
  • MTI
  • 2019.10.21.
  • LXXIV. évfolyam 42. szám
Szürrealista tabudöntögetés — Erwin Olaf fotóművészete
Fotó
Facebook

Támogatóink