home 2024. március 19., József napja
Online előfizetés
Színésznő a láthatáron
Szerda Zsófia
2022.01.23.
LXXVII. évf. 3. szám
Színésznő a láthatáron

Grgity Nikoletta. Frissen végzett, tetterős ifjú színművésznő, aki jelenleg a Kosztolányi Dezső Színház Az utolsó kislányok című előadásának gárdáját színesíti. Mert igen színes egyéniség ő. Például biztosan nem mindenki tudja, hogy remekül fotózik, csodálatosan énekel, imád autót vezetni, biciklizni, de ez utóbbit csak meleg időben. S aki egyszer hallotta kacagni, annak biztosan fejében marad annak gyöngyözése. Rosszkedvűnek ritkán látni. 

* Amióta ismerlek, színpadon vagy. Előtte is ott voltál?
— Komolyabban harmadikos általános iskolás koromban kezdett el érdekelni a színpad. Akkor már a szüleink felnőttelőadásokra is elvittek bennünket, s egészen lenyűgözött, amit ott láttam. Úgyhogy ekkor iratkoztam be a Népkörben működő színjátszó körbe, a nagyokhoz kerültem. Az iskolában is volt színjátszó csoport, oda is betagosodtam, aztán jött a Fabula Rasa Színjátszó Grund, majd Lőrinc Tímeával dolgoztunk együtt, ő a középiskolában két előadást is rendezett nekünk, mellyel a KSZFV-n is taroltunk. Ezekben öten voltunk, rajtam kívül még Siflis Anna, Verebes Andrea, Búbos Dávid és Nyári Ákos. Azt hiszem, ez volt életem egyik legjobb időszaka. Mindannyian Zentán laktunk egy kis lakásban. Együtt főztünk, együtt jártunk próbákra, mindent együtt csináltunk. Aztán bekerültünk a Tanyaszínház Pajzán históriák című előadásába, ami óriási sikerélmény volt. 

* Ekkor te már a szentesi gimnázium irodalom és dráma szakára jártál.

— Igen, de nem ott kezdtem. Nem tudtam mire beiratkozni, a szabadkai gimiről rémtörténeteket hallottam, úgyhogy a politechnikai szakközépiskolába mentem, mert oda jártak a barátaim. De tudtam, hogy ez engem nem érdekel. Utánajártam, hol vannak művészeti szakközépiskolák, és nagyon megtetszett a szentesi. Elmondtam a szüleimnek, hogy iskolát váltanék. Ők mindenben támogattak bennünket, úgyhogy elvittek a felvételire, s én már az eredmények előtt kiiratkoztam a politechnikai szakközépből. Azt éreztem, hogy én Szentesre fogok járni. És sikerült. Ez egy irodalmi-dráma tagozatos gimnázium, nagyobb óraszámban tanuljuk az irodalmat és a nyelvtant, van színháztörténet, ének, tánc, és délutánonként kötelező színjátszó körbe is járni.

* Könnyű volt beilleszkedni?

— Igen, de nagy honvágyam volt. Amikor hétvégén hazajöttem, könyörögtem, hogy ne kelljen visszamenni. Pedig szerettem a sulit, csak a távolságot és az utazgatást nem. És annyira a várost sem. Túl nyugodt volt. De nagyszerű osztályfőnököm volt, és szuper osztályom. A mai napig tartjuk a kapcsolatot.

* Akkor utána a honvágy hozott haza?

— Hazahúzott a szívem, igen. És azt már régóta terveztem, hogy jelentkezem az újvidéki Művészeti Akadémiára. Volt a felvételi előtt egy konzultációs nyílt nap, melyre nem mertem elmenni. Olyan sok rémtörténetet hallottam, hogy valamiért nem mentem el, csak a felvételire, mely szerencsére sikerült. László Sándor tanár úr osztályába kerültem. Érdekes osztály voltunk abból a szempontból, hogy már mindenki ismerte egymást. A nyolc emberből hatan voltunk szabadkaiak, úgyhogy az ismerkedős érzés kimaradt. Újvidék nyüzsgését és pulzálását szerettem, nem volt honvágyam. Az akadémián nagyon befeszültem már az elején. Sokáig nem tudtam megnyílni. Ezt a tanár úr persze látta, és sokat segített, irányított. Rengeteget tanultam tőle. Aztán azon is elkezdtem gondolkodni: oké, hogy gyerekkorom óta ezzel foglalkozom, de biztosan ezt akarom én csinálni? Két évig azt éreztem, hogy életemben nem voltam ennyire leterhelve. Utána már könnyebb volt, talán a tanárok is egy picit máshogy álltak hozzánk, elkezdtem élvezni. No akkor jött a koronavírus, a lezárások, az online oktatás. Viszont — lehet, hogy éppen a képernyő hatására — sokkal bátrabban és nyitottabban teljesítettem ezeken az órákon. Talán az volt bennem, hogy ha megijednék, csak lecsukom a laptopot, és már ott sem vagyok. (Nevet.) Aztán visszaálltunk a régi kerékvágásba, s megint rágörcsöltem.

* Utána pedig rögtön egy főszerepet játszottál, szintén Lőrinc Timi volt az, aki felkért, hogy eljátszd a makrancos hölgyet a vizsgaelőadásában.  

— Nagyon jó volt, hogy Timivel kezdtem és vele is fejeztem a tanulóéveimet. Na persze nem volnék Niki, ha nem görcsöltem volna itt is rá egy picit, hogy most Timi biztosan azt gondolja, négy év után szárnyalnom kell, nagyot kell mutatnom.

* Látom, szeretsz más emberek fejével gondolkozni.

— Hajlamos vagyok túlgondolni dolgokat, ez tény. (Nevet.) Mindenesetre nagyon vártam, hogy elkezdődjön a munka. Új emberekkel próbáltam, akiket már ismertem, csak sosem dolgoztunk együtt. Kaptam egy nagy lehetőséget, hogy megmutassam magam. S ez az előadás mindenkinek fontos volt, mindenki élvezte. Nagy kihívás volt úgy játszani, hogy a nézők tőlünk egy-két méterre ültek.

* Jobban izgultál így, hogy azonnal láttad a nézők reakcióit?

— Én nagyon izgulós típus vagyok, de ha elkezdődik az előadás, akkor ez megszűnik. El tudom magam engedni, mert azt érzem, most már menni kell, csinálni, nincs visszakozás.

* Mit a legnehezebb számodra színészként megugrani?

— Hát éppen ezt, hogy el tudjak lazulni. Most Kokan Mladenovićtyal dolgoztunk a Kosztolányi Dezső Színházban, ez óriási lehetőség volt számomra, s azt érzem, nem sikerült a próbafolyamat alatt eléggé elengednem magam, nem tudtam Niki lenni. Begörcsöltem, pedig nem volt rá okom. De rá kellett jönnöm, hogy itt most senki nem vizsgáztat vagy osztályoz, most dolgozunk. Együtt, mi mindannyian. Kokan előadásai közül többet is láttam korábban, úgy képzeltem, ő nagyon szigorú ember, aki színészeket reggelizik. Aztán rájöttem, hogy ez egyáltalán nem így van. Jó volt vele és a csapattal dolgozni.

* Az utolsó kislányok című előadást végigéneklitek és -mozogjátok. Úgy látom, jól áll neked ez a forma.

— Az éneklés nagyon érdekel. Már régóta. S a színházon kívül is. De soha nem kopogtattam, mondjuk, egy zenekarnál, hogy itt vagyok, énekelnék. Nagyon sajnálom, hogy nem jártam zenedébe, de most már egy éve veszek énekórákat Dudás Beától. Hasznos volt már ez az egy év is, hiszen érzem, hogy nem kell annyi a hangszálaimnak, hogy bemelegedjenek, mint régen, és tudok úgy énekelni, hogy egy idő után ne fájjon a torkom.

* Beszéljünk akkor úgy, mint fotós a fotóssal. Az Instagramon nemrég aktiválódott egy bizonyos Szeddaláképek nevű profil. Pörgettem a posztokat, s azt mondtam: bravó, ki lehet ez a személy, aki színházi körökben mozog és fotózik, de nem ismerem? Aztán bizony meglepődtem, amikor láttam, hogy te vagy az.

— Szeretek fotózni. Régebben, amikor csináltam valakiről egy képet, elküldtem neki, s ő örült, én pedig annak örültem, hogy ő örül. Ha bulizni mentünk, titokban mindig kattintottam néhányat, aztán a barátnőim azt mondták, kezdjek már ezekkel a fotókkal valamit. Nem akartam a saját profilomon belül megosztani őket, ezért keresni kellett egy nevet. Honnan a Szeddaláképek? Amikor bulizunk, s a zenében érezni, hogy jön a nagy bumm, a csúcspontja, akkor mindig azt kiabáljuk, hogy: szedd alá! Hát innen ered. (Nevet.) Már általános iskolás koromban is fotózgattam, de profibb gépem soha nem volt — és most sincs. Kizárólag mobillal fotózom. Ma már annyira jók a kamerák a telefonokon, hogy elképesztő. Egy ideje már ez alapján választok mobilt. Aztán persze mondogatták, hogy ja, ilyen telefonnal könnyű jó képet csinálni. Egy darabig ezt el is hittem, de én az utómunkával is szeretek bíbelődni, illetve azért nem mindenki tudja ugyanígy elkapni a pillanatot, mert ezt csak én látom meg. Szeretek mobillal fotózni, mert tudok titokban kattintani, az alany észre sem veszi, ettől aztán spontán lesz a kép. Régen zavart, ha valami belelógott, egy fél kéz vagy egy pohár, bármi, aztán arra is rájöttem, hogy némelyik fotó éppen ettől lett jó. S az, hogy elmosódik egy kép, még nem feltétlenül rossz. Nincs túl sok követőm, lehet, jobban kellene reklámoznom magam, de nem vagyok az a fajta. Nekem az is elég, ha valakinél meglátom, hogy az én fotómat használja profilképként, vagy rám ír, hogy tetszik neki, amit csinálok. S azt is élvezem, amikor zenét választok a képhez, mielőtt megosztanám. A kettő nálam együtt jár.

* Ha éppen nem színészeket és barátokat fotózol, vagy a jelmezt öltöd magadra, mit csinálsz?

— Nagyon szeretek autót vezetni. Imádok a kocsimban ülni. Annyira örülök, hogy időben levizsgáztam, pedig sokáig ellene voltam. Megkönnyítette az ingázást Újvidék és Szabadka között. A legjobban azt szeretem, amikor kint nagyon csúnya, hideg idő van, én pedig a meleg kocsimban suhanok az autópályán, a rádióból pedig üvöltenek a saját zenéim. Biciklizni is szeretek, de ilyen hidegben rá nem ülnék.

Fényképezte: Szerda Zsófi

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..