Színes vasgyári „rákkenroll”

Színes vasgyári „rákkenroll”

Czech Music Crossroads Showcase Festival és Colours of Ostrava.

Ez így leírva szerintem senkinek nem mond semmit, pedig két nagyszerű rendezvényről van szó, melyet nem árt megjegyezni. Közben abba is belegondoltam, hogy az elmúlt időben elég sok rendezvényről írok lelkendezve, csupa pozitív jelzővel megtömve a mondatokat, a végén még olvasóink megkérdőjelezik a hitelességem, de az az igazság, hogy ez az igazság. Az idén ismét kiváló helyekre sikerült eljutnom. Nem tudok (s nem is akarok) átcsapni kritizáló, piszkálódó hangvételbe... Szóval Ostrava...

Hat éve voltam itt először, akkor még egészen más minőségben, mezei fesztiválozóként, most pedig már meghívott vendégként élveztük a cseh vendéglátást, képviselve az oromi Malomfesztivált, amiért nagy hálával tartozunk a Budapesti Cseh Centrumnak. És bizony egészen más úgy belecsapni a lecsóba, ha az ember tudja, hogy a koncertek után egy pihe-puha hotelszobában huppan az ágyába, s a reggeliért sem kell a szomszéd bevásárlóközpontba átcaplatni, elég pizsiben lecsoszogni. Nem azt mondom, hogy a sátorozós fesztiválozás nem szimpatikus, szerettem én azt is, nagyon... Középiskolás koromban. 

Az ostravai hetünk első két napja egy családiasabb, kisebb rendezvény volt, a Czech Music Crossroads Showcase program. Két napon át fesztiválszervezők, zenei producerek és zenekarok találkoztak egymással. Az egyik fél eladni próbálta a fülekhez és a szemhez szóló portékáját, míg a másik, mint egy zenei bevásárlóközpontban, kosarába válogatta az oda leginkább illő csapatokat. Zenei stílus: világzene némi jazzel és kísérleti jelleggel megfűszerezve. A szervezők úgy állították össze a programot, hogy mindkét fél találjon neki tetszőt. Volt itt előadás arról, hogyan lehet egy zenekart könnyen eladni, mit tegyen az, aki mindent maga szervez, megismerkedhettünk Szlovénia, Oroszország, Nagy-Britannia, Németország, Spanyolország vagy Izrael világzenei fesztiváljaival, ebben a zenei stílusban utazó kávézókról, kocsmákról, koncerttermekről hallhattunk, egy másik előadáson zenekarok fotóit elemezte Simon Broughton, valamint különálló, egyéni kezdeményezésekkel, projektumokkal is megismerkedhettünk, ennek keretében mutatta be Dejan Vujinović, az Etnofest és a Jazziré szervezője a legújabb, Trubadúrok 2020 projektumot is. Talán az egyik legizgalmasabb pontja ennek a két napnak az volt, amikor a jelen levő zenekarok egy-egy számát elemezte hat producer és fesztiválszervező, aki nem kímélt senkit. Minden dalt körülbelül 30 másodpercig hallgattak, s a vájt fülűek már mondták is, hogy melyik a sok közül az izgalmasabb, melyikből van még hatvan hasonló, ki az, akire nem lennének kíváncsiak az intró után. Nem volt finomkodás. Mégis azt éreztem, hogy ha zenész volnék, ezek iszonyúan fontos információk volnának számomra, hiszen ezek a nagykutyák (s már a kicsik is) rengeteg ajánlatot kapnak, s egy zenekar anyaga már az első percben meg kell hogy fogja őket ahhoz, hogy kíváncsiak legyenek a dal végére vagy esetleg egy újabb számra. 

Az előadások között közös ebéden építhettük tovább a szakmai és a baráti kötelékeket, esténként pedig, mint említettem, koncerteket hallgattunk. 

A showcase után megindult a négynapos zenei őrület. Olyan nevekkel, mint a Florance and the Machine, a Zaz, a The Cure, Rag'n'Bone Man, Rosalia, Mariza, John Butler Trio, a Mogwai, Tom Walker, Calypso Rose és még nagyon sokan mások. A nagy headliner zenekarok mellett azonban sokkal izgalmasabbak voltak számunkra azok az előadók, akikről még soha nem hallottunk. Ők szerezték ugyanis a legnagyobb meglepetéseket. Új kedvenceket fedeztünk fel magunknak, és sajnos volt néhány híres zenekar, melyben viszont csalódtunk egy picit. De természetesen ezek egyéni csalódások, lehet, hogy csak nem voltunk megfelelő hangulatban. Hogy nevesítsem is, mire gondolok, két olyan zenekar is volt, amelytől többet vártunk, mint amit kaptunk. Az egyik a francia ZAZ, a másik pedig a fesztivál legnagyobb fellépője, a legendás The Cure. Valahogy mindkét koncertből hiányzott az a bizonyos tűz, amely ahhoz kell, hogy 50 000 embert lázasra tüzeljen. Itt most maradtunk a jó kis 36,5 fokon. 

Kik voltak a kedvenceim? A fiatal kölykökből álló Jungle by night, a Small Island Big Songs felállás, mely Óceánia szigetvilágának zenéjét idézte meg, hagyományos népviseletekben, a legendás portugál fadoénekes, Mariza, a 47 Souls, az ukrán Dakh Daughters csapata, a „már nem mai csirke” Étienne de Crécy DJ-szettje, s a végére hagytam a csemegét, melyről nem is tudnék írni, hiszen a koncert végén csak annyit tudtunk egymásnak kinyögni, hogy: ez meg mi a fene volt? Ez a dél-afrikai BCUC zenekar, melynek koncertjéről felvállaltan merem állítani, hogy életem egyik legjobbja — ha nem a legjobbja — volt (és láttam már néhányat életemben). Zenéjét le sem tudnám írni két mondatban. Festett arcú, fekete sámánének, ősi, tüzet idéző ritmusok, egy kis funk, annál is több punk-rock, itt-ott felvillantva némi hiphop, melynek fúziójától az ember transzba esett, táncolt, ugrált, s a színpadról felé irányuló energiákat próbálta felfogni, hogy teljesen fel ne borítsák. Ha csak ezt az egy koncertet látom a fesztiválon, már azt mondom, megérte eljönni. (Máris rájuk álltam, figyelem, lesem, követem, mikor zenélnek a közelben.) Kedvenc mondatom az énekestől: Be the friend you need, to a friend that needs you — azaz légy olyan barát, amilyenre neked van szükséged, azon barátod számára, akinek szüksége van rád. 

Azok sem maradtak izgalmak nélkül, akiket a zene kevésbé izgat, hiszen a fesztivál alfesztiválja is ott folyt a sok színpad egyikén, ez pedig a Melting Pot Forum volt. Tudomány, filozófia, inspiráló beszédek, innovációk, építészet, kémia, ökológia, orvostudomány, természettudomány és még sorolhatnánk. A Melting Pot mottója pedig: Ötletek határok nélkül. 

Nagyon sok minden nem fér bele két oldalba, de azt hiszem, hogy ebből a kicsiből is látszik, hogy mennyire sokrétű fesztivál a Colours of Ostrava. A szervezői csapat előtt pedig le a kalappal, hiszen azért egy 50 000-es fesztivált így koordinálni, ahogyan ők tették, nem egyszerű feladat, és mégis minden olajozottan ment. Soha nem kellett két percnél többet várnunk sem italra, sem ételre, sem arra, hogy bejussunk a fesztivál területére, és szemetet sem nagyon láttunk a földön. Egyrészt azért, mert a Malomfesztiválhoz hasonlóan itt is repoharakat használnak, tehát nincs egyszer használatos műanyag pohár, így drasztikusan csökken a szemét mennyisége, s az a néhány papírtányér is, melyből a vacsoránkat habzsoltuk, mind a kukákban landolt, melyet rendszeresen ürítettek. Nagyon nagy bravó tehát mindenkinek!

És hát a helyszín… Egy régi, lepukkant vasgyár monumentális épületei között ballagtunk színpadtól színpadig, a nagy kohók, csövek, tárolók és isten tudja még, mire használt vaskonstrukciók úgy meredtek fölénk, mint a zenekedvelő óriások valami sci-fi-meséből. Ott sütötték a palacsintát, tömték a hot dogot, csapolták a finom cseh söröket, ahol régen munkások ezrei feketítették kezeiket szénnel, ahol arcuk pirosra pirult a kohók tüzénél. (Legalábbis valahogy így képzelek el egy vasgyárat.) Több felújított része van már az üzemnek, ezek moziként, előadótermekként, koncerttermekként működnek. Mindez Ostravában, ahol első látásra nem történik semmi, ahol vasárnap este 6 után semmi nincs nyitva, s még embert sem lehet látni az utcákon. 

Aki nem hiszi, járjon utána.

Jövőre.

Képgaléria

Cikkünk további képei

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Fesztivál rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Színes vasgyári „rákkenroll”
Fesztivál
  • 2019.08.14.
  • LXXIV. évfolyam 33. szám
Facebook

Támogatóink