Szia, tanító bácsi!

Szia, tanító bácsi!

Az óvodapedagógusnak, az osztálytanítónak és az osztályfőnöknek kiemelten fontos szerepe van a gyerek életében, hiszen a szülők mellett ő az első ember, aki nevel, tanít, akivel fél napot együtt tölt a nebuló. Nagy felelősség terheli a pedagógust, de a következő interjú is jó példája annak, hogy lehet szép is ez a munka.

Gordán Kolos, a zentai Stevan Sremac Általános Iskola osztálytanítója nemrég Az év tanítója díjban részesült. Az elismerést a Középsuli.hu ifjúsági lap a Nemzetpolitikai Államtitkársággal és a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt.-vel együttműködve hozta létre, és két magyarországi díjazott mellett a zentai tanító volt az egyetlen határon túli kitüntetett. A második otthonában, az iskolában beszélgettünk a népszerű tanító bácsival, aki megengedi a diákjainak, hogy tegezzék őt. 

* Mikor és hogyan jelent meg az életében a pedagóguspálya iránti szeretet? 

— Ez már a gyerekkoromban kialakult, mivel édesapám ugyanebben az iskolában tanított több mint harminc évig, így bejáratos voltam az iskolába, és beleláttam a hivatás szépségeibe, nehézségeibe. Valamilyen szinten az otthonunkba is beköltözött az iskola, hiszen készülni kellett az órákra, illetve én is kaptam egy üres bizonyítványt, melyet kitöltögethettem, készítettem naplót, és teljesen természetes volt, hogy egyszer majd én is tanítói pályára fogok lépni. Tudjuk, hogy egy tanító máról holnapra él, de aki ezt a hivatást választja, az nem nézi ezt az oldalát a dolognak, mert imád oktatni, és az a célja, hogy minden tudását átadja a gyerekeknek. Volt egy kitérőm az úton, a középiskola után ugyanis a szabadkai építészmérnöki karra iratkoztam. Ez valószínűleg azért történt így, mert követtem a baráti társaságomat, illetve ott volt lehetőség arra, hogy az anyanyelvemen folytassam a tanulmányaimat. Tizenkét vizsga elvégzése után rájöttem, hogy nem ez az én utam, így átiratkoztam a tanítóképzőbe, és immár tizenöt éve a tanítás a hivatásom.

* Mi változott meg az évek során a tanítást illetően?

— Sok minden, de a tanítási óra váza mindig ugyanaz, csak tőlünk függ, hogyan építjük fel vagy díszítjük. Régebben több tisztelet érte a tanítót, ma ez már csak a falusi iskolákban van jelen. A városiakban többet kell dolgozni azon, hogy kivívjuk az elismerést, de ez nem lehetetlen küldetés. Napjainkban a szülőkkel való kapcsolat a legnehezebb ezen a pályán. Próbálunk játékosan tanítani, de már a játékok is megváltoztak, hiszen nehéz kivinni a mai gyerekeket az utcára, a természetbe. Amikor viszont kimegyünk, alig lehet őket visszahozni a tanterembe. A mai digitális korban felgyorsult az információcsere, és a problémamegoldás segítséggel történik, korábban azonban nagyon kevés volt a segédeszköz. Ma már elővesszük a laptopot, régebben pedig el kellett menni a könyvtárba, több időt vett igénybe a kutatómunka. Ez azt hozza magával, hogy a gyerek nem gondolkodik, mert a világháló megoldja helyette a problémát. Mindig eszembe jut, hogy mik voltak azok a dolgok, amelyek gyerekként zavartak, meg amelyeket szerettem a tanórán, és most, hogy már a másik oldalról látom az egészet, igyekszem úgy dolgozni, hogy a gyerekek várják a másnapot, hogy iskolába jöhessenek. Ez az elsődleges cél. Nagyon kevés házi feladatot adok, hétvégén és a szünetekben pedig egyáltalán nem, a hétvége legyen a pihenésé és a családé. Azt gondolom, hogy a családi viták 70 százaléka a házi feladatból indul ki, hiszen a szülő fáradtan ér haza a munkából, és nem arról beszélgetnek, hogy mi történt aznap a gyerekkel az iskolában, hanem előveszik a házi feladatra kapott ötoldalnyi feladatsort. A gyerek mellé véleményem szerint még felsős korában is oda kell ülni, és a fáradtság, illetve az időhiány miatt veszekedések sora kezdődik. Ha a diák meg tudja indokolni, miért nem készítette el azt a kevés házi feladatot a hétvégén, akkor adok neki egy nap haladékot. Édesapám szokását átvéve nem viszem be a naplót az osztályba, elkerülendő azt, hogy hirtelen felindulásból rossz osztályzatot írjak bele, melyet aztán nem tudok kitörölni. Fontos megbizonyosodni arról, hogy milyen okból rontott a korábbi teljesítményén. A tanév végén sokan igyekeznek feljavítani az átlagukat, de én az egész éves teljesítményt és igyekezetet nézem.

 

* A szülők mennyire szólnak bele a tanítási módszerekbe és az osztályzásba?

— Az idősebbek elfogadóbbak, velük nincs gond. Minden felmérőt és felelést adminisztrálunk, meg lehet nézni, és megválaszoljuk az esetleges kérdéseket. A tanár is hibázhat, ez tény, a szülők többsége viszont rendkívül elfogult, tisztában kell lennünk a gyerekeink jó és rossz tulajdonságaival is. Attól tartok, hogy a jövőben már ahhoz is szülői engedély kell, hogy a tanár beírhasson egy egyest a diáknak.

* Az alsó tagozatban a gyerekek a fél napjukat a tanító bácsival/nénivel töltik, ezért elkerülhetetlenül kialakul egyfajta ragaszkodás közöttük. Ön hogyan viseli a negyedik osztály végén az elválást?

— Május elején indul az iratkozás az első osztályba, és a hónap közepe felé kirajzolódik a névsor, melyet a tanító egy borítékban kézhez kap. Én ilyenkor megkérem a titkárnőt, hogy ragassza le a borítékot, majd hazaviszem, és felrakom a szekrény tetejére. A kollégák csodálkozni szoktak, hogy nem vagyok kíváncsi az új osztályomra — mert én még az akkori diákjaimmal szeretnék foglalkozni. Azt gondolom, hogy egy férfi igenis megkönnyezheti ezeket a búcsúkat, elérzékenyülhet, hiszen valamilyen módon az összes gyerek a szívéhez nőtt. Minden tanárnak van kedvenc diákja, de ettől függetlenül az összes gyereket egyformán kell kezelni. Van olyan tanuló, akivel többet vagyok együtt, mint a saját szülei. Olyanok vagyunk mi, tanárok, mint a papok, akik gyóntatnak, hiszen akaratlanul is nagyon sok mindenről tudomást szerzünk. Nem az a jó, hogy a gyerek mindent elmond, hanem az, hogy kommunikál. Minden hetet azzal kezdünk, hogy mindenki elmeséli, mi történt vele a hétvégén, ekkor megtanulják, hogy nem vágunk a másik szavába, és akkor is végighallgatom a másikat, ha nem érdekel, amit mond.

* Mit üzenne a fiatal pályakezdőknek?

— Itt is vannak nehéz napok, amikor hiába magyarázunk kézzel-lábbal, nem értik meg a gyerekek, amit át szeretnénk nekik adni, de amikor látod a munkád értelmét, hogy szívják magukba a tudást, akkor megszépül az egész. A kihívás is egy szépsége a tanári hivatásnak, hiszen meg kell találnunk minden egyes tanulóban az erősségeket. Az is siker, ha egy diákom szép eredményt ér el egy versenyen, de például sokkal nagyobb sikerélmény volt számomra, amikor az egyik szülő a minap gratulált, és azt mondta, köszönik szépen a munkámat, mert így volt a kislányuknak gyerekkora, hiszen nagyon kevés házi feladatot kapott tőlem a négy év alatt. Az is boldogsággal tölt el, amikor az egykori diákjaim nem fordulnak el, ha meglátnak az utcán, hanem megállnak, és rám köszönnek tizenhat évesen, hogy: Szia, tanító bácsi! Ezekért a sikerekért érdemes ezt a hivatást választani és művelni. Sokban hozzájárulunk ahhoz, hogy milyen lesz a gyerekek személyisége, és hiszem azt, hogy kiváló embereket tudunk belőlük formálni.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Interjú rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink