Amikor ezeket a sorokat írom, még nem tudni, ki lesz Szabadka polgármestere, de mire megjelenik az írás, addigra már bizonyára kiderül. Akárhogy is alakul a helyzet, a leendő polgármester nagy kihívás elé néz, hiszen ki kell emelnie a várost a százéves peremlétből. Ha sikerül, elmondhatjuk, hogy ez szép munka volt.

Amin már nem lehet változtatni

Szabadkát az 1922-ben megállapított határvonalak elvágták a környezetétől. A városnak ma is van egy belgrádi és egy zombori útja, valamint majsai, bajai, halasi útja is, és a palicsi út is Horgos felé folytatódik, mely út szintén a szomszédos államba vezet. Ha egy pillantást vetünk a térképre, akkor látjuk, hogy Szabadkát félkörösen szabták bele a délszláv államba. Azonkívül, hogy elválasztották természetes környezetétől, peremvárossá tették, vakvágányra állították. Még akkor is, ha kimutatható valamilyen fejlődés, az általában lassabb, mint más, a határvonaltól távolabbra eső városoké. Amikor Szabadka a délszláv állam része lett, a második legnagyobb város volt, ma Szerbiában is csak a negyedik. A nagy és látványos beruházások is inkább Szerbia középső részébe mennek, miközben a vajdasági magyarságnak az lenne az érdeke, hogy Szabadka is visszatérjen a fejlődés fősodrába. Erre a gyorsvasúttal van némi esély, de azt ki is kell használni.

A miloševići és a demokrata korszak egy dologban megegyezett: csak annyi fejlesztést hozott Szabadkára, amennyit a szabadkaiak, valamint a magyarság érdekképviselete ki tudott lobbizni. A Haladó Pártnál erre nagyobb volt az esély.

A város és a háza

Jó néhány éve egy Magyarországra elszármazott hazánkfia megkért, hogy nézzek utána egy folyóiratszámnak a városi könyvtárban. Nagy örömmel küldtem az üzenetet, hogy megvan a keresett folyóirat, mire ő autóba ült, átgurult Szegedről, kora délután bement a könyvtárba, és kikérte a folyóiratot. Ezután nagy csend, majd zavarodottság támadt. Mondták neki, hogy az a kolléga, aki azt a részleget vezeti, délelőttös volt, be van zárva a szobája, és aznap nem tudják kiadni a folyóiratszámot. A barátomat szétvetette a düh, és miközben csillapítgattam, kijelentette: nektek van városházátok, csak városotok nincs hozzá. Mondta ő, aki hozzászokott ahhoz, hogy Szegeden két gazdag könyvtár nemcsak van, hanem működik is.

Ez a mondat nyolc-tíz éve folyamatosan eszembe jut, amikor valami nem vagy nem jól működik, amikor félretájékoztatják az embert. Persze azon is gondolkodtam, hogy mi lehet a baj és mi lehet a megoldás. Elsőre az jut eszembe, hogy rég volt a városban olyan polgármester, aki huzamosan, ahogy azt mondani szokták, jó gazdaként (na domaćinski način) vezette a várost, így számos dolog átgondolatlan, más szálak pedig elvarratlanok. Pedig csak odafigyelésre van szükség. Vagy talán többre is?

Alultőkésítettség

Úgy látom, hogy Szabadka hosszú évtizedek óta alultőkésített, ezt a kifejezést használják a közgazdászok, amikor a szegénységbe jutásról értekeznek. Tudom, hogy itt most sokan felszisszennek, hiszen milyen szép a zsinagóga és más épületek. A városházáról azonban már hullik a vakolat, csak jól meg kell nézni, és bizony a padlásokon is lenne mit takarítani, befoltozni, de ez nem minden. Ha hosszasan esik az eső, akkor bizony Szabadkán vigyáznia kell az embernek, amikor erkély alatt megy el, mert az elmúlt években lehulló díszítőelemeket sikerült találnom a Strossmayer utcán és a Korzón is. Még szerencse, hogy nem járt arra valaki, amikor lezuhant az egykor gondosan megépített dísz. Nagy igazság, hogy nem elég valamit felépíteni, fenn is kell tartani, de úgy tűnik, hogy ez egyelőre nem megy. Pedig a turisták lelkesek, és bizony sok helyen lenne fényképeznivaló a városban.

Az alultőkésítettséget mutatja az a néhány, a városközpontban levő, üres, üzleti szempontból kiváló helyiség, ahol pillanatnyilag nincs semmi. Ezenkívül a tájékozódás is nehezebbé vált, hiszen a kicsit fiatalabb generáció már nem tudja, hol volt a Zvezda meg a Radnički mozi. Persze a mozik kérdése nem csak a városvezetéstől függ, viszont a városkép fenntartása igen. De még mielőtt belemennénk ebbe, hadd mondjam el, hogy Szabadka más szempontból is alultőkésített, hiszen az egészségügy, a kórház, a rendőrség mind a működőképesség határán van. Egyszer telefonon bejelentést tettem a rendőrségen, hogy egy embert félholtra vertek, mire a járőrök nem autóval és két perc múlva érkeztek, hanem gyalog 15-20 perc múlva. De nem csak ez a gond a rendőrséggel, nagyon nehéz ügyet intézni. Én éltem már kisebb és nagyobbacska faluban is. A nagyobbacska településen két tolóablak volt, egy embernél soha nem vártak többen, és mindent el lehetett intézni, ide-oda küldözgetés nélkül. Vagyis az a falu jobban állt Szabadkánál az ügyintézés kényelmének szempontjából.

Az egészségügy is hasonló, több ápolóra és orvosra van szükség, hiszen egyes betegségeknél néhány nap várakozás is súlyos következményekkel járhat. És erről nem az egészségügyben dolgozók tehetnek, hanem az iszonyúan megnövekedett papírmunka. Ez azonban csak súlyosbította a helyzetet, már „az új idők” előtt is gond volt a várakozással az orvosnál.

És végül az alultőkésítettség abban is megnyilvánult, hogy minden nagyobb történelmi fordulat alkalmával Szabadkáról többnyire kivonult a tőke, így ma már alig vannak olyan nagyipari létesítmények, amelyekben valóban több ezren dolgoznak.

Summa summarum, Szabadkán az az ábra, hogy a sok lakost alulméretezett intézményrendszer szolgálja ki, és a lehetőségek sem ideálisak.

Fotók: Szalai Attila

Átgondolatlan városfejlesztés

A városfejlesztés művészet, egy város kialakulásában a természet erőinek volt elsődleges szerepük, ám ha mi ezeket nem vesszük figyelembe, akkor ez vissza fog ütni. Egy sor olyan épület épült és épül, amelyek ad hoc módon megszerzett telkeken létesülnek, így ma a város egyes részei humorosan, illetve tragikusan festenek. Néhány családi ház után egy sor négyemeletes objektum, aztán megint családi házak, és így tovább. Ezt lehetne másképp is. A városban világhírű vízépítész él, mégsem kérdezik, aztán meg csodálkozunk, ha valahol egy lyuk támad a betonkockák vagy az aszfalt alatt.

Magyarországi kollégák hívtak meg Hódmezővásárhelyre, és egy sétát tettünk a városkában. Valami miatt már rég motoszkált bennem a kérdés, hogyan lehetséges, hogy egy-másfél évszázaddal ezelőtt az ablakokat sokféle díszítéssel keretezték. Nem hiszem, hogy ez különösebb művészi értéket képviselne, de felmerült bennem a kérdés, hogy valójában ki a gazdag és ki a szegény, és nem egyfajta szegénység-e a ma, illetve körülbelül ötven éve uralkodó jellegtelenség is. Hódmezővásárhelyen vannak utcák, ahol minden egyes ház egyedi, és őrzi a régi formáját, így naivan rákérdeztem erre. A válasz egyszerű volt: aki nem változtat a háza külsején, és rendben tartja, az adócsökkentést kap. Én úgy látom, mintha nálunk fordítva történne, hiszen amerre csak járok, például a Joó Lajos és a Matija Gubec utcában is, egyik napról a másikra döntenek le olyan falakat, amelyeken egy gazdagabb (?) időszakból származó ablakok vannak.

Egy város természetesen nem lehet szabadtéri múzeum, de ha elveszti jellegét, akkor semmilyen lesz. Szabadkán már nem nagyon rekonstruálható Kosztolányi Aranysárkánya, mert még a titoizmusban lakótelepet építettek arrafelé, és megszűntek az ottani kis utcák. Ebben a fázisban van ma a városközpont és a Harcosok sorakozója lakótelep közötti rész is.

Mi lenne, ha a többemeletes épületeket valahova a város szélére építenék, miközben megoldanák a víz- és a szennyvízvezeték, valamint a közlekedés és a tömegközlekedés problémáját is?

A tömegközlekedés kiérleletlensége

Azt hiszem, hogy eleink egyik legrosszabb döntése volt a villamos felszámolása 1974-ben, de azóta is történtek átgondolatlan lépések. A helyzetet röviden úgy lehet összefoglalni, hogy a közlekedés legnagyobbrészt a központ érintésével folyik, sőt már a forgalmi dugók is megjelentek, és szinte mindennaposak. Ezzel szemben a tömegközlekedésnek nincs központi helye, pedig erre szükség lenne, hogy az emberek gyorsan tudjanak autóbuszt váltani. Ezenkívül a megállóhelyekre kihelyezett érkezésjelzők sem egyformán megbízhatóak, sőt a kivitelezők arra sem gondoltak, hogy a kijelzőre sütő nap láthatatlanná teszi a betűket, számokat. Az pedig idegesítő, amikor azt írja ki a nap közepén, vagy amikor esik az eső, és az embernek éppen fontos lenne, hogy tudja, mi a helyzet, hogy „nincs érkezés”, miközben kell még lennie. Szabadkán azt sem oldották meg, hogy úgy tegyék ki a menetrendet, hogy azt ne lehessen leszakítani, és olyan megállóhelyek is vannak, ahol nincsenek kijelzők. Ezenkívül valahova raktak padot, máshova nem, pedig nemcsak az öregek várnának ülve, ha már úgyis várni kell. Emellett arra is akad példa, hogy a megállóból, ha leül az ember, nem látni az érkező buszt. Egyszóval ezt sem jó gazda módjára oldották meg. A legújabb baklövés a Strossmayer utca végének átalakítása volt, ahol a szemközti járdának legalább 10%-os esése van, úgyhogy a város felkészülhet a kártérítések fizetésére, ha csúszóssá válik a talaj (nem véletlen, hogy a járda felülete alapesetben egyenes, vízszintes).

Visszatérve a tömegközlekedésre, az emberek a legjobban azt tudják megjegyezni, ami egyszerű, és nincs elkomplikálva különféle intervallumokkal (15, 20, 25, 30, 35), hiszen a tömegközlekedés miattuk van, ha ütemesen járnak az autóbuszok, például minden 20 percben, az könnyen megjegyezhető. Okos emberek pedig úgy kell, hogy összehangolják ezeket az ütemeket, hogy az autóbuszváltás a lehető legtakarékosabb legyen. A szabadkai tömegközlekedés az elmúlt években nem javult. Össze sem lehet hasonlítani a közép-európai városokéval.

Az szép, hogy a városnak van egy nagy sétálóövezete, de azon is gondolkodni kell, hogy a forgalom ne akadozzon, illetve a tömegközlekedés ne gond legyen, hanem használható, funkcionális valami, amire támaszkodhat, és amiben bízhat a szabadkai polgár.

A peremterületek

Az egyik kedvenc pontom a városban a zsidó hitközség épületének sarka, onnan látszik a Tejpiac, mely noha megkopott, de azért még őrzi a lüktető kereskedelem emlékét. Az utca folytatása a lakótelep, és másik oldalán egy falusi utcát idéz a látkép. Ebbe a három képbe bele van foglalva Szabadka fejlődésének három szakasza és útja. Nem vitás, hogy vissza kell találnunk a lüktető gazdaság világába, és ehhez legalább egy igazán nagy beruházást be kellene vonzani, de emlékeztető az öregedő lakótelep, melynek fenntartása rengeteg feladattal jár, nincs gyámoltalanabb lakóhely, mint egy elöregedett lakótelep. A város peremeiben, ahol főleg magyarok laknak, egy városát jó házigazdaként irányító embernek rendeznie kell a környezetet, nekik is szükségük van közösségi terekre, kommunális szolgáltatásokra és nem utolsósorban elég gyakori buszjáratokra is.

A „be nem fejezettség” állapota

Egy város egy kicsit olyan, amilyenek a lakosai. Ők mozgatják, ők járják utcáit, ők tisztelik vagy nem hagyományait, ezért soha nem lehet a várost befejezetté nyilvánítani. Viszont már évtizedek óta folyik a tragikomikus „be nem fejeződés”. A grandiózus színház sehogy sem akar elkészülni, a sétaerdei fedett uszoda úgyszintén (az Y elágazás befejeződött ugyan, de hány év alatt?!). A dolgokat nem csak elkezdeni kell.

Hadd álljon itt végül két jó példa. Bíró Károly nem építkezett bőszen és eszeveszett tempóban a városban, de amit megépített, az maradandó lett. A város első délszláv polgármestere, Stipan Matijević pedig minden bátorságát összeszedve odahajolt Sándor trónörököshöz, aki 1919-ben látogatóba jött, és rákérdezett, vajon kap-e Szabadka valami segítséget a víz és szennyvíz elvezetésében. Erre a trónörökös gyorsan felelt, hogy még az ő mandátumában. Hol van már Stipan Matijević? Hol van már Sándor régens? Hol vannak a vezetékek? Igen, ott, ahol a tavalyi hó.

A város itt nincs befejezve, a majdani polgármesternek alkalma lesz széles összefogást létrehoznia, és nagyot alkotnia mindannyiunk örömére.