Timitől a verses formát szoktuk meg, most kisregénybe önti egy fiatal nő gondolatait és életképeit. Témája megint nem egy légiesen könnyű vattacukor, annál sokkal súlyosabb, hiszen a kisregényben egy bántalmazó család mintáját és az ambivalens anyaképét próbálja meg felülírni az elbeszélő. Nem napló, nem vallomás, egy történet, mely bárkié lehet. De a sorok közül ezúttal ki-kibukkan a nap. 

* A versek után miért döntöttél a kisregényes forma mellett, és mennyire volt könnyű a váltás?

— Úgy éreztem, hogy amiről beszélni szeretnék, az most nem tud sűrítve, tömörebb megfogalmazásban megszületni. Mintha a sorokkal építkeznék is, és az összeolvasott sorokból jönne létre a kép, érkezne meg az elbeszélő oda, ahol élni tud. Minden egyes nekifutás azért volt nehéz, mert újra kellett olvasnom a már megírt anyagot, hogy kapcsolódni tudjak hozzá szövegileg, hangulatilag, történetileg, és ez vette el a legtöbb időt. Utána már könnyen úsztam az egyik mondattól a másikig, de gyakran nem jutottam el az írásig, mert másnak nagyobb szüksége volt rám, mint a szövegtestnek.

* Kinek írsz? Kikből áll az elsődleges olvasótáborod? Szerinted van olyan, hogy női olvasmány? S ha igen, akkor a Moldva például az?

— Elsősorban annak, aki szeret az irodalommal utazni, az irodalommal gondolkodni, és aki nem fél belenézni a mély gödrökbe, a megtört tekintetekbe. Fontosnak tartom a művészetek bátorságát, hogy kimondják azt, amiről a legtöbben valamiért nem beszélnek. Nem a tabudöntögetés a célom, hanem egyszerűen számomra nincsenek tabuk, úgy érzem, mindenről kell beszélni, akkor tudunk jobb világot teremteni, ha megbeszéljük, vagyis gyógyítjuk a sebeket. Vannak határozottan női olvasmányok, de a Moldvát nem tartom annak, mert attól függetlenül, hogy női elbeszélője van, egy férfiban is ott motoszkálhat a kérdés, hogy ő milyen apa lesz, hogyan tudja felülírni a hozott mintát. Számomra az volt a fontos, hogy körülírjam azt az emberi alakzatot, akire nem vágytak, mégis megszületett, és ragaszkodik az életéhez.

* Nehéz téma, nehéz gyerekkor elevenedik meg a kisregényben, nem az a felhőtlen, vidám, mosolygós. Meg kell kérdezzem, hogy miért a téma, s bár nem illik, azt is, hogy merítettél-e saját tapasztalatból vagy olyan ember életéből, akit ismersz?

— Kisgyerekként kapjuk meg azokat a bizonyos alapokat, amelyekre aztán rárakódik még sok élmény, érzés, tulajdonság, képesség, és nagyon nem mindegy, hogy szívesen utazunk vissza gondolatban a gyerekkorunkba, vagy arra emlékszünk, hogy csak túl akartuk élni. Hozott anyagból is dolgozom, a környezetemből is merítek, és mélységesen ellene vagyok az igazságtalanságnak, a kiszolgáltatottságnak. Rengeteg gyerek él meg nap mint nap megaláztatást, fizikai vagy verbális bántalmazást, elnyomást. A játékról azt hisszük, hogy könnyű dolog, a világ legegyszerűbb dolga, de van, aki nem játszhat gyerekként, mert idő előtt fel kell nőnie. Ez az idő előtti felnövés volt bennem a mozgatórugója a kisregény megírásának, hogy milyen elkeserítően indul az élet, ha játék helyett számoljuk vissza a perceket, hogy mikor lesz már vége a napnak, mikor mehetünk már aludni.

* Anyaként mennyire volt nehéz leírni egy bántalmazó családi hátteret?

— Nem volt nehéz, én szeretek lemenni a dolgok legaljára, legyen az színház, irodalom, zene, képzőművészet vagy bármilyen más művészi megnyilvánulás. Lassan három és fél éve élem a szülőséget, nekem is voltak sötétebb és fénylőbb napjaim, olyan pillanataim, amelyeket szégyellek, és olyanok is, amelyekre büszke vagyok, amelyek éltetnek. Ha belegondolok, a rossz is éltet, mert szeretnék jobb lenni. Amióta a nagyobbik fiam ovis, azt mondja, a fiúk vagányok és menők, a lányok szépek és csinosak — én fiús anyuka vagyok, úgyhogy szeretnék vagány lenni, ahogy a fiam mondaná. A vagányságba beletartozik az is, hogy ember vagyok, és én is ki tudok fáradni, meg az is, hogy olykor türelmetlen vagyok, de tudok bocsánatot kérni, megbeszélni a dolgokat, kibékülni, és hosszan ölelni. Bántalmazó és ambivalens szülő viszont nem szeretnék lenni, mert nincs annál szomorúbb, kiábrándítóbb és ijesztőbb, amikor az bánt, aki megtanított szeretni, és aki téged is elsőként szeretett. Sok oka lehet annak, hogy egy családban miért lesz rendszeres a bántalmazás, de ez általában döntés kérdése is, ez benne a félelmetes.

* Anyám egy… — így kezdődik sok fejezet. Egy picit beugrott Esterházy Egy nője. Több anya van a könyvben, ezt jól érzem?

— Jó, hogy megemlíted Esterházyt, mert amikor az Egy nőt olvastam, akkor játszottam el elsőként a gondolattal, hogy egy anya milyen sokféle lehet. Szabadság van, vagyis úgy is olvasható, ahogy mondod, hogy több anya létezik, de az én olvasatomban egy anya van, aki végtelenül ambivalens. Egyszer menedék, máskor aknamező. Általában nem szándékosan ilyen a szülő, segítségre lenne szüksége, mert nem lelt magában otthonra.

* A könyvben minden szomorúság mellett érzek egy nagy adag pozitívat is. Másként írtad volna meg ezt a könyvet akkor, amikor még te magad nem voltál anya?

— Bakos Petra, a kötet szerkesztője azt mondta, hogy neki nagyon szép, ahogy a történet végén megjelenik a szelídség, a szeretet, mert valójában itt kezdődik az élet. Nem hiszem, hogy másként írtam volna meg, mert a saját anyaságom nem játszott közre az anya képének ábrázolásában. Ráadásul 2020-ban nyertem el a Móricz Zsigmond irodalmi alkotói ösztöndíjat a Moldva megírására, és 2021-ben váltam anyává. Talán csak gyorsabban írtam volna meg, mert három év alatt két kisfiúnak is életet adtam, és ritkán nyúlhattam hozzá a kisregényhez.

* Azért a verset nem tudtad teljesen elfelejteni, a verses forma a kötetben több helyen is megjelenik. Miért?

— Ezek a versek ott sorakoztak a gépemen, nem voltak kötetbe tervezve, többségüket publikáltam valahol, és várták a további sorsukat. Egyszer, amikor szembejött velem az egyik, azt éreztem, hogy a hangulata teljesen beleillik a Moldva szövegkörnyezetébe, beillesztettem a neki szánt helyre, és ugyanezt csináltam a többivel is. Az olvasót egy kicsit megzavarhatja ez a felépítés, de bízom benne, hogy ahogy halad előre a történetben, megszokja, hogy időnként lírára kell váltania. A szerkesztő szerint egyébként sem írtam szigorúan prózát, mert ezek lírai szövegek. Én a kötetben szereplő versekre úgy tekintek, mint a legbelsőbb, legintimebb monológokra. Vannak a könyvben zárójeles részek is, ezek pedig az anyai sokszínűséget, ezerarcúságot írják le, szóval játszottunk a szövegrészekkel, de bízom benne, hogy ez nem vonja el a figyelmet a lényegről. Talán majd egyszer egy másik prózakötetemben a versek helyett párbeszédek lesznek, most csak fokozatosan tudtam elválni a lírától, eddig csak az ő ritmusát követtem.