A nyelv olyan, mint a folyó medre, ahol a folyó csobogása, intenzitása lassanként erodálja a folyó medrét, kanyarokat alakít ki vagy éppen egyenesít. A nyelv tehát: változik. Nem új megállapítás, azt hiszem, erről már beszéltünk, szót ejtettünk.
Vannak olyan elemek, amelyek később kerülnek be, vagy változáson, átalakuláson mennek át. Ilyen a határozott névelőnk is, melyre ezt az identitást egészen csak a XV. században tudjuk ráhúzni, és csak a XIX. század elejétől mutat a maihoz hasonló állapotot. Érdekes, hogy nyelvrokonainknál (az uráli nyelvek úgy egyáltalán) például nem ismerik a határozott névelőt, a mordvin nyelvben a névszói határozottságot a rag fejezi ki: „kudo-ś” (’a ház’). A magyar gondolkodás régi sajátsága a határozott-határozatlan megkülönböztetése. Az elterjedés, bár gyorsan megtörtént, sok esetben nem volt következetes, egységes. Első ízben röviden tekintsük át ennek történetét, a lényegi részeket kiemelve, aztán jöhet az ínyencebb dolog, hogy így mondjam, a mai határozott névelő paranormális (húúú) viselkedése, avagy szellemjárás a határozott névelők körül.
Egy kis nyelvtörténet: a következőkben boncasztalra kerülő határozott névelő a ~ az nem volt ám mindig jelen a nyelvünkben. Az ómagyar korban (1000—1400) még nem létezett névelő, a Halotti beszédben (1195 körül) még „ez vermut” (’ezt a vermet’) alak volt jelen. A határozott névelő csak egészen a XIV. században jelenik meg. Az az távolra mutató névmásból, abból, amely a szövegrész egy előbbi helyére, egy már elhangzott dolgára utal vissza (ezt nevezzük anaforikus [„visszautaló”] szerepnek, ilyen az őt névmás a „Péter azt hitte, hogy Anna őt látta” mondatban), pl. „azt, amaz embert” szemben a ma használatos „azt az embert” szerkezettel. A Halotti beszédben is találunk egy oz alakot, egy névelőelőzményt, ám ez még jelzői szerepű, legtöbbször a szövegelőzményre utal vissza: „ýsa kí nopun emdul oz gimilſ twl” (’Bizony, amely napon eszel abból a gyümölcsből’) vagy „es oz gimilſben halalut evec” (’és abban a gyümölcsben halált evett’). A Gyulafehérvári sorokban (1310—1320 körül) már találkozunk olyan esetekkel is, ahol ez az oz már egyszerűen az ismertségre utal (nem valószínű, hogy nyomatékos rámutatást fejez ki), itt ismerhetjük fel a határozott névelő első jelentkezését: „oz kerezt fan figeu kepeben” (ʼa keresztfán függő képébenʼ). A névelőelőzmény hangsúlytalanodott, így nyert magának (igen lassan) teret az azzal szemben az a alak is mássalhangzóval kezdődő szavak előtt: „te faragtad a hajnalt és a napot”.
Feltehetjük magunknak a kérdést, hogy honnan tudom én (hát inkább honnan tudja a nyelv), hogy most melyik alakot is kell választani. Nagyon egyszerű a válasz, az az olyan elemek előtt jelenik meg, amelyek magánhangzóval (V) kezdődnek, az a pedig olyanok előtt, amelyek mássalhangzóval (C). Ezt tanultuk. Ilyet találunk az angolban is, az úgynevezett ’indefinite article’, határozatlan névelő esetében, melynek szintén két alakja van: an/a, és mindkettő ugyanúgy viselkedik, mint a magyarban a határozatlan névelő. Az rendben van, amit itt elmondtunk, de mi az oka annak, hogy éppen ezek előtt jelenik meg? A nyelvésznek az alábbi megállapítás ugyanis nem elég. Miért nem fordítva történik mindez? Más: ha ilyenféle váltakozásokat látunk, akkor a szótáramnak (a mentális szótárról van itt szó, lexikonról) tartalmaznia kell valamit, valami kiinduló alakot, amelyből aztán valamilyen szabály alapján levezeti azt, ami a kiejtésben helyes, és megjelentik. Talán a szótárban van egy /a/, mely ha a szó elé kerül, mely magánhangzóval kezdődik, akkor betoldódik egy [n] hang:
/a + elephant/ → /an elephant/ → [ən ɛlɪfənt] ’egy elefánt’
De ezzel mondhatnánk azt is, hogy a szótár az /an/ alakot tartalmazza, és abból törlődik az [n] mássalhangzóval kezdődő szavak esetén, valamilyen szabály alapján:
/an + table/ → /a<n> table/ → [ə teɪbl] ’egy asztal’
És ugyanezt tehetnénk fel a magyar esetében is. Csakhogy egyik lehetőség sem elég jól megalapozott, nincsenek az angolban általános szabályok, melyek n-t toldanának be vagy törölnének ilyen környezetekben. Sokkal kézenfekvőbb, ha mindkét alakot felvesszük a szótárba, és pontos instrukciókat adunk arra, hogy mikor melyik alakok legyenek kiválasztva.
Más lehetőség, és vissza a magyarra, ha a határozott névelő z elemét egyfajta fantomként, szellemként, lebegő elemként képzeljük el, mely nem szeret megjelenni, rejtőzködik, mintegy bujkál, és csak akkor ejtődik ki, ha erre valóban oka van. Olyan ez, mintha a hangok egy szárítókötélen lógnának, és csak azokat tudnánk kiejteni, amelyeknek van szabad helyük, és egy zsineggel rá is vannak kötve a kötélre, lógnak, nem csak lebegnek, akár… hát egy szellem, ugye. Adhatunk ezek alapján egy megszorítást, mely szerint minden ilyen szellem lehetőleg lógjon ezen a szárítókötélen: Mind(szellem) = „ha csak lehet, ne törölj szellemet!”
Mit is jelent ez a ha csak lehet? Mely esetekben lehet ezt a szellemet „fellógatni”, és melyekben nem? Feltételezzük azt, hogy minden szótag C-vel kezdődik. Olyan szótagokat, amelyek V-vel kezdődnek, azokat megelőzi egy üres pozíció, melyet csak mássalhangzó tud kitölteni. Ezek alapján az univerzális szótag CV alakú, melyből az első elemet (a C-t) nyitánynak, a másodikat pedig magnak (a V-t) nevezzük. Így tehát a szótag egyszerűen CV alakú, és a szótagolásnál, ha csak lehet, a nyitányt kell preferálnunk: inkább legyen a-la-bá-strom, és nem, mondjuk, al-a-bás-trom (lásd még: Még csak néhány mondat a szótagokról című cikket). Ezek alapján az a ~ az váltakozásról adjunk ekképpen számot:
a.) CV- — a nyitány ki van töltve. A szó mássalhangzóval kezdődik. Ebben az esetben a z nem kapcsolódik sehova, leesik (pl. az ház → a-ház, az torony → a-torony, az lámpa → a-lámpa stb.).
b.) □V- — a nyitány nincs kitöltve, üres. A szó magánhangzóval kezdődik. Erre az üres helyre kapcsolódik a lebegő z (pl. az □olló → a-zolló, az □elefánt → a-zelefánt, az □erőmű → a-zerőmű stb.).
Ez az az üres hely a szárítókötélen, ahova a lebegő, szellem z fel tud kapaszkodni. Ha nincs ilyen hely, márpedig CV esetén a szótagnyitány ki van töltve, akkor csak akkor kerülhetne oda a z, ha „odaerőszakolnánk”. Csakhogy ezt nem tehetjük meg (nincs *az ház, *az torony, *az lámpa stb.). Elkerülhetjük ezt azzal, hogy megtiltjuk, hogy bármit is betoldjunk, hiszen mássalhangzóval kezdődő főnevek esetén a z csak akkor lenne kiejthető, ha beerőszakolnánk a szárítókötélre, ahol egyébként sincs hely: Csak = „betoldani tilos!”
Olyan alakoknál, amelyek CV szótaggal, tehát mássalhangzóval kezdődnek, a Csak megszorításunk azokat bünteti, amelyek erőszakkal toldanak be egy elemet. Ebben az esetben ez egy a tember hipotetikus alakot is büntetne. Mindig a Csak után következik a Mind(szellem) megszorításunk figyelembevétele mint felülvizsgáló, mely azokat az alakokat bünteti, amelyeknél nem jelenik meg a látens szellemelem (pl. *a ember — vegyük észre, hogy ezt az alakot a Csak megszorításunk békén hagyja, s felette csupán a Mind(szellem) tör pálcát. Az a tember hipotetikus alakunk pedig mindkét megszorítást megsérti, hiszen a z egyáltalán nem kerül elő, a t pedig csak úgy a semmiből, amit nem szabad.
