,,Székely Isaac István és a zenekar stílushű interpretációjában élvezet volt hallgatni Mozart Esz-dúr versenyét is (Nr. 9, KV 271) (...) Liszt Ferenc Haláltánca Székelynek igen jó lehetőséget nyújtott arra, hogy a puszta virtuozitásán túl elmélyülten tárja fel a zene valódi mondanivalóját. Ilyen lényegre törő értelmezésben játszotta el a vendégművész ráadásul Mozart B-dúr szonátájának lassú tételét' - olvastuk Pándi Oszkárnak zongoraművészünk és a Szabadkai Filharmónia szabadkai hangversenyéről szóló beszámolójában - Egy világjáró művész látogatott el erre, mifelénk, és játékával mindenkit elkápráztatott - A zombori születésű Székely Isaac István évekkel ezelőtt a spanyolországi Alicantéban telepedett le, ahová a keresztes vitézek elvitték a narancs hírét... - Székely zongorajátékát hallgatva az embernek az az érzése támad, hogy ez a nagyon fiatal művészember hangszerével Északnak és Délnek, a Keletnek és a Nyugatnak üzen, mindenkihez akar ,,szólni', amikor műsorára tűzi legkedvesebb zeneszerzőinek, Mozartnak, Lisztnek és Bachnak a szerzeményeit...
Még a 90-es években Zomborban, a Kaszinó nagyterében egy hangulatos kabaréműsort láthattak az érdeklődők. A műsorvezető hófehér inget viselt, csokornyakkendővel: megrendülten figyeltük tiszta szemét, és hallgattuk, amint egy nehéz szakma szeretetéről beszélt. Az előadást követően Györfi Sándor, a zomboriak örökmozgója a fülembe súgta: ,,Erről a fiatalemberről még sokat fogunk hallani!' A fiatalember, aki tréfáival legalább egy estére meg akarta szüntetni a bizalmatlanságokat, komoly-szép-felnőtt-arccal, ünneplőbe öltöztetve testét-lelkét állott előttünk: Székely Isaac Istvánnak hívták. Édesapja újságíró, édesanyja Vasagyi Mária néven írogatja értékes és szép könyveit, néprajzkutatóként, műbírálóként is hallat magáról.
Több évvel az első találkozásunk után István - ezúttal már Szabadkán - egy sikeres hangverseny után azt mondta, hogy nem izzadt meg túlságosan, amíg felfigyeltek rá. Igaz, a társadalom nem ad meg mindent a művészeknek, de terveket szabad szőni. Kedvezőbb volt a helyzet, amikor Szabadkán sokoldalú művészünk, Molcer Mátyás tanítványa volt. Innen akkortájt mindenki menekült. Menjünk Nyugatra! - adták ki a jelszót a művészek. Elmenekült a nagyvilágba Bartók Béla, Cziffra György, Solti György és még annyian mások. István is tudta, hogy másutt nagyobb a lehetőség az előmenetelre, hangversenyre, érvényesülésre, és az életkörülmények is kedvezőbbek.
Mégis... István itt ülhetett először a zongorához. A szülei beíratták a zombori alsó fokú zenedébe. Rengeteg támogatást kapott tőlük, főleg az édesanyjától, leginkább zeneileg. ,,Munkamegszállottság”-át, édesapjától örökölte, aki életének majd minden percét munkával tölti még ma is. Az alsó fokú zeneiskola befejezése után István Molcer Mátyásnak, mondhatni, talán az utolsó vajdasági polihisztornak a tanítványa lett Szabadkán. Szigorú doktrínáinak hála magas fokú általános műveltségre tehetett szert, talán azért is, mert ehhez Istvánnak megvolt a befogadókészsége, ahogy a tanítómestere fogalmazott: megvolt hozzá az antennája. A lényeget akkor a szólistajáték képviselte, a kamarazene kevésbé. Szabadka a fiatalembert ,,felszabadította', önbizalmat adott neki, Mozart lassú tételeiben minden frázist meg tudott oldani. Mindössze tizenhárom évesen már önálló hangversenyt tarthatott szülővárosában, majd Szabadkán is egyre gyakrabban lépett fel. A tanítómestere egyszer csak hozzá fordult, és ezt mondta neki: ,,István, magának megvan a hangszerbeli képessége, képzettsége, nem szabad abbahagynia, és nem szabad Zomborban vagy Szabadkán maradnia!' István ekkor arra gondolt, ezzel a felkészültséggel meteorszerűen föl is tűnhet, sőt ugyanolyan gyorsan le is tűnhet, ezért hosszan ívelő, jól megalapozott pálya kiépítését tartotta célszerűnek. Úgy döntött, hogy tanulmányait Jeruzsálemben folytatja. Hazatérve aztán átrándult Kecskemétre, ahol - Bartókhoz hasonlóan - ő is küzdeni akart a közép-európai zenei egységért. Diplomáját Brüsszelben szerezte meg. Időközben megnősült, Völgyi Katalin, egy kiváló énekes lett a felesége, párja, útitársa, nemrég született meg gyerekük, Miriam.
Öt esztendeje él Spanyolországban.
Élet és munka egy gyönyörű városban. István vallomásából: ,,Szívemben, lelkemben vajdasági muzsikus maradok. Azt mondják, hogy az ember egy picinykét meghal, ha elhagyja a szülőföldjét, de az is igaz, hogy egy vérbeli művész a nagyvilágban érzi magát a legotthonosabban, még akkor is, ha belül emészti a honvágy. Mert hát a pálmaliget bizony nem akácerdő...'
István világcsavargó. Újvidék és Belgrád után a kolumbiai Bogotában, az Egyesült Államokban, Indiana szövetségi államban, Svédországban, a spanyolországi Burgosban, Brüsszelben, több magyarországi városban hangversenyezett. Legutóbb a valenciai Palau de Musicában mutatkozhatott be, az óvilág egyik legpatinásabb hangversenytermében. Magántanárként is működik, tanítványai gyerekek, kezdők, megszeppent fiatalok. Évről évre megannyi kisdiák szerez nála zenei képesítést. Azt mondja: egyfolytában aktívnak lenni fárasztó. Ugyanezt vallották a példaképei is: Szvjatoszlav Richter és Glen Gould, de - mint elöljáróban leírtuk - István a munka megszállottja, fantasztikusan ,,dolgozik'. Tőle mindig így köszönünk el: ,,Hasta la vista, amigo!', a viszontlátásra, barátunk! Szabadka visszavárja azt a művészt, aki nem akar az előadott művek zenei gondolataitól szabadulni...