— Maga egy életrevaló szépkorú — mondja a hasonló korú, beszédes hölgy. — A mi korosztályunk minden ismerkedést azzal kezd, milyen betegségben szenved, hány bogyót iszik, és a nap melyik szakaszában melyik testrésze fáj a legjobban. Látom, magából sem lesz már maratonfutó, de legalább a mosoly nem lohadt le az arcáról, hiszen még mindig élünk. És ha segédeszközzel is, de időnként még sétálni is kijárunk a parkba. Azt hiszem, ez a mi korunkban már igazi teljesítmény. Igaz, én elég korán — alig hetvenévesen — bevállaltam, hogy bevonulok az idősek otthonába. Már tizedik éve voltam nyugdíjas. Egy fiam van, nős, de más városban él a feleségével, aki nem volt sosem, még a kezdetek kezdetén sem anyósimádó. A fiam egyetemi végzettségű, értelmes fiatalember, sikeres pályát futott be a szakmájában, magas beosztású közéleti személy, de ennél sajnos nem sokkal több.

Többgyermekes iparoscsaládból származom, a szüleim szorgalmának és okos gazdálkodásának hála sosem szenvedtünk semmiben hiányt. Az apám jó humorú, mindig tréfálkozó ember volt. A mi családunkban anya volt a közgazdász, az anyagi szükségleteinkre az ő kötelessége volt eszközöket teremteni — és ezt mesterien csinálta. A szüleim dolgoztak, de mivel hatan voltunk a családban, a két fizetést bizony háromszor is meg kellett számolni, hogy a következő fizetésig elég legyen. Ha hónap végén már nagyon bizonytalan volt a helyzet, apu átölelte anyu vállát, és nevetve mondta: egyet se búsulj, kincsem, fogom a négy gyereket, és kiülünk a barátok temploma lépcsőire, valamennyit csak összehozunk. Ilyenkor anyu meghúzgálta apa fülét, és valamennyien jót mulattunk. Szép gyermekkorom volt. Idejében és jó emberhez mentem férjhez, de azt hiszem, nem voltam szerelmes. A középiskola után dolgozni kezdtem, és úgy ítéltem meg, hogy a férjem egy jóravaló, becsületes ember, aki sosem hagy majd cserben. Betegség miatt csak egy gyereket szültem, és őt is középiskolás korától magam neveltem, mert a férjem meghalt.

Amíg a szüleim éltek, anyagilag segítettek, amennyit a nyugdíjból tudtak, minden egyéb költségre a pénzt magam teremtettem elő. De nem panaszkodtam. Imádtam az egyszem fiamat, úgy éreztem, az én életem nem fontos, és az a kötelességem, hogy megteremtsem neki a gondtalan jövője feltételeit. A férjem halála után nem volt férfi az életemben. Egyszerűen úgy éreztem, az ilyesmi a fiatalokat illeti meg. Amikor a fiam megnősült, néhány hónapig velem éltek, de a menyem mindenáron el akart költözni, és ezt meg tudtam érteni. Viszont nem volt elég pénzük lakást venni. Hát ráálltam, hogy eladjuk a lakásomat, és idősek otthonába megyek — ők pedig vettek egy lakást a városban, ahol a fiam dolgozott. Eleinte sokat szenvedtem. Jött ugyan a fiam hetente látogatóba, de egyszer sem hozott olyasmit, amit a menyem nekem készített volna. Hozott helyette Domaćica kekszet, kávét és gyümölcsöt. De ahogy a lakásukat rendbe tették, a fiam látogatásai ritkultak, végül aztán teljesen elmaradtak. Rettenetesen szégyelltem magam, hiszen tudták, ki a fiam. Hát azt mondtam, nagyon sok az elfoglaltsága, nem tud időt szakítani a látogatásra. Istenem, de sokat sétáltam abban az időben egyedül, végigsírva a sétányt…

Aztán egy alkalommal összefutottam egy korombeli úrral, aki kiütötte a kezemből a kávét. Bocsánatot kért, meghívott egy kávéra — így kezdődött. Magam sem tudom, mikor, de szerelmes lettem az udvarias férfiba. Röstelltem nagyon, de az érzések erősebbek voltak nálam. Együtt olvastunk újságot, együtt ebédeltünk, ültünk kézen fogva, hallgatva. Valahogy az udvar is megtelt melegséggel, sokszor úgy éreztem, a felhők olyan alacsonyan szállnak felettünk, hogy elérhetném őket, ha akarnám. Az otthon vezetői javasolták, hogy házasodjunk össze, hiszen mindketten egészségesek vagyunk, élvezzük hát ki a hátralevő időt. De úgy döntöttünk, hogy mi jól megvagyunk házasságlevél nélkül is. Felhívtam a fiamat, és röstelkedve, de elmondtam neki, hogy van egy szép, csöndes párkapcsolatom, szeretném, ha megismerné a barátomat. Azt mondta, majd meggondolja. Hát a mai napig még gondolkodik. Tudom, hogy a menyem keze van a dologban, de én nem harcolok a fiam ellen. Ha ő nem tudja megérteni a helyzetemet, én nem erőszakolom rá a véleményemet. Sokszor felteszem magamnak a kérdést: vajon erkölcstelen vénasszony vagyok? Ilyenkor a párom csöndesen annyit mond: Ne fájdítsd a szívedet. Eljön majd az idő, amikor a gyereked megérti, hogy az évek nem teszik tönkre az ember érzelmi világát. Hiszen amíg élünk, jogunk van érezni, ez tesz bennünket emberré. És ne szégyelld, ha a szíved erősebben dobog, ha megfogom a kezedet.