Szabad egy tánc(ház)ra?

Szabad egy tánc(ház)ra?

Egy jó táncházban mindenki jól érzi magát. A zenész is, akinek muzsikájára táncos lábak ropják a dél-alföldi, moldvai, kalotaszegi táncokat, mosolyognak a táncos lábak tulajdonosai, leányok csujogatva, férfiak a legényes táncokban villantva meg tudásukat, és azok is élvezik a hangulatot, akik még csak most tanulgatják a táncokat, ízlelgetik a lépéseket, s az sem unatkozik, aki csak úgy betéved egy korty házi barackpálinkára, hiszen a tizedik korty után már ő is nagy hangon énekli az ismerős nótákat.

A ’70-es évek elejét a beatkorszak jellemezte, a fiatalok tánczenekarok muzsikájára és rockra rázták a sérójukat, a néptánc és a népzene nem tartozott a divatos stílusok közé. Egészen 1972. május 6-áig, amikor is a Liszt Ferenc téren egy könyvklubban négy amatőr néptáncegyüttes a saját szórakozására megszervezte az első budapesti táncházat. Természetesen ehhez szükségesek voltak bizonyos szellemi előzmények is, nem a semmiből jött az ötlet. Ezek pedig a Gyöngyösbokréta mozgalom (1931—1944), majd az 1950-es években a Magyar Állami Népi Együttes megalakulása, illetve több amatőr népi együttes létrejötte, és az 1960-as években a Röpülj, páva tv-vetélkedővel induló mozgalom. Kallós Zoltán személye megkerülhetetlen volt az Erdélybe látogató gyűjtők számára, az ő kalauzolása nélkül az induló táncházmozgalom sem juthatott volna táptalajhoz, általa ismerünk számtalan népdalt, balladát. Maga a táncház szó erdélyi eredetű, batyubálnak, mulatságnak, taposóbálnak, csűrdöngölőnek, fonóbálnak is hívják.

Az első táncház ötlete a Bihari Együttestől eredeztethető. Novák Ferenc, az együttes vezetője szakdolgozatát a széki táncéletről írta, később a táncosait is elvitte a helyszínre, s ez a kis tanulmányi kirándulás óriási hatással volt rájuk. Belecsöppentek az élő néptánckultúrába, hiszen itt maradt fenn a legépebben, a maga tiszta és teljes egészében a táncház intézménye. A városi fiatalok itt egy számukra ismeretlen szórakozási formával és különleges közösségteremtő erővel találkoztak. Rádöbbenhettek, hogy a néptánc és a népzene nem valami poros dolog, s egyáltalán nem a múzeumban van a helye, ahol az érdeklődők megcsodálják régmúlt idők zenéjét, táncait és népviseletét, hanem nagyon is élő dolog. Ekkor vetődött fel a kérdés, miért ne lehetne ezt saját örömükre Budapesten is megszervezni, hiszen a táncosok sokkal élvezetesebben adják elő a táncokat, ha azok nincsenek koreográfiába komponálva. És megszervezték az első nagyobb táncházat, először még csak a négy nagyobb budapesti néptáncegyüttes, a Bartók, a Bihari, a Vadrózsák és a Vasas számára. Persze ahhoz, hogy igazán jóízűt lehessen táncolni, népzenészek is kellettek, a magnó szóba sem jöhetett. Így merült fel Sebő Ferenc és Halmos Béla neve, kiegészülve Éri Péterrel. Sebő és Halmos már akkor elkötelezettjei voltak a népi hangszeres zenének, ami igencsak egyedi dolognak számított az országban. Ők voltak az elsők, akik úgy nyúltak a népzenéhez, hogy annak bartóki „tiszta forrását” igyekeztek szem előtt tartani úgy, hogy mindeközben mégis újat hozott az akkori ember számára. A táncházba belépőként „petróleumpénzt” szedtek, a vendégeket erdélyi szokás szerint pálinkával fogadták, aztán kezdődhetett a muri. Az egykori meghívó szerint „zene és tánc, úgy, mint Széken”. Az eseménynek óriási sikere lett. Olyannyira, hogy még az utcán éppen arra járó emberek figyelmét is felkeltette. Nagyon gyorsan el kellett tehát dönteni: ragaszkodnak-e a szűk szakmai körhöz, vagy kinyitják az ajtókat, vállalva ezzel az amatőrök tanítását. A Bihari Együttesnek nem nagyon tetszett az ötlet, mely szerint mindenki számára tegyék elérhetővé a táncházakat, tagjai megtartották volna a privát, szakszerű jelleget, ám egészen másként vélekedett erről Sebő Ferenc, Halmos Béla, Martin György néptánckutató és Tímár Sándor, a Bartók Együttes akkori vezetője is, hiszen ők jó ötletnek tartották kinyitni az ajtókat, illetve beengedni a táncolni vágyókat. Így történt, hogy a Bartók Együttes ezek után átvette a táncházak szervezését, az azokon való oktatással együtt. 1973 februárjában memorandumban fogalmazták meg javaslataikat a táncház továbbfejlesztésére, mely mozgalom művészeti irányítói Tímár és Sebő lettek, legfőbb szellemi mentora pedig Martin György.

A ’70-es években eleinte három ismertebb táncházhelyszínről beszélhettünk: a Fővárosi Művelődési Ház, a Budapesti Műszaki Egyetem R klubja, mely egy lényegesen kisebb méretű táncház volt, valamint a Zuglóban található Kassák Művelődési Ház, avagy közismertebb nevén a Kassák-klub, mely a Sebő-együttes klubjaként működött. S innen aztán már töretlen lendülettel haladt előre a mozgalom. Mindenhol sikere volt, hiszen a magyar népzene elementáris, ősi erejét érezte meg mindenki, aki betért egy táncra. Annyira új volt, de mégis ismerős. Rengeteg lelkes amatőr indult gyűjteni, zenekarok, táncegyüttesek, dalkörök alakultak. A táncház a városi fiatalok egyik szórakozási formájává vált. Beindultak a néptánctáborok, melyek bárki számára lehetőséget kínáltak, hogy a táncok származási helyén a még élő, idős adatközlőktől személyesen tanulhassák meg a hagyományos kultúra értékeit.

Mára a táncházmozgalom nemzetközivé terebélyesedett. Nehéz volna elképzelni egy népzenei eseményt egy jó kiadós táncház nélkül. Kicsik és nagyok, gyermekek és nagymamák, generációk ropják együtt, tanulják meg táncaikat, melyeket a nagyszülők nagyszülei táncoltak régen.

Ma már minden jelentősebb magyar közösségnek van saját táncegyüttese és néha zenekara is — az USA és Ausztrália minden nagyobb városában, továbbá Kanadában, Argentínában, Nyugat-Európában, Japánban és Hongkongban is. A táncházmozgalom mintaértékűvé vált a világ folkloristái számára, a rendszerváltás után pedig intézményesülni kezdett. Elindultak a népzenei iskolák (elsőként az Óbudai Népzenei Iskola) alap-, közép- és felsőfokon. A néptáncoktatás bekerült az általános iskolák órarendjébe. A Magyar Táncművészeti Főiskolán megalapították a néptánc szakot. Folkmagazin címmel lap indult, a www.tanchaz.hu oldalon pedig hivatalos honlap, melyet azóta már rengeteg másik követett. Folkrádió néven internetes rádió kezdte meg műsorát, kizárólag népzenét sugározva. Szakmai rendezvények szerveződtek, mint például a néptánc-antológia, a szólótáncverseny, különféle táncháztalálkozók és szakmai minősítők. A táncházmozgalom 2011-ben mint hagyományátörökítési módszer felkerült az UNESCO szellemi kulturális örökségi listájára.


(Forrás: Hagyomanyokhaza.hu)

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Múzsaidéző rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink