Nem volt katarzis, csak jó sok agyalás azon, amit láttam. Végül megállapítottam, hogy mindez egy tisztességes iparosmunka, melyről sajnos nem lehet szuperlatívuszokban nyilatkozni. Pedig minden ígéretes volt: a Coen testvérek forgatókönyvébe a jéghideg profizmussal rendezni képes Clooney lehel majd életet, a szinopszis pedig az ’50-es évek Amerikájának álszent társadalmáról szól, fanyar humorral. Ez volt az ígéret, de a végeredmény egy kihagyott ziccer maradt. Vagy egy olyan pohár whisky, amelyben elolvadt a jég.

A városi kicsinyesség és naiv álomvilág a Suburbicon papírmasé díszlete. Az időpont pedig az ’50-es évek közepe. Habár a Coen testvérek valamiért a szekrény hátuljába dobták ezt a sztorit, a humora épp eléggé fanyar, a poénoknak pedig néha csontig hatoló élük van. George Clooney éppen eléggé jóban van Coenékkel ahhoz — több filmjükben is főszerepet kapott —, hogy megkaphatta a rendezés lehetőségét. De ezúttal mégsem mert kockáztatni, sőt, határozottan „nézőkompatibilissé” akarta változtatni a forgatókönyvet. Így a 105 percnyi heccelődés, irónia és keserédes igazságok helyett erővel belecsempészett egy jó nagy adag drámai vonalat is. Talán ezért lett fura szerzet ez a mozi.

Már az is eléggé ironikus, hogy a Suburbicon noirként működik/működne legjobban, pontosan azokban a pillanatokban, amikor a fehérek lakta közösség puritánságát, korlátoltságát és rasszizmusát mutatja be. Egy olyan világot, amelynek mára már el kellett volna tűnnie, ám a mai „helyszíni beszámolók” mégis az ellenkezőjéről szólnak.

Dokumentumfilmekből ismert stílusjegyekkel operáló alkotás a Suburbicon, így is indít. Makulátlan, katalógusokban látott családdal és lakókörnyezettel ismerkedünk meg. Gardner Lodge családapával (Matt Damon), kerekesszékes feleségével, Rose-zal (Julianne Moore), fiukkal, Nickyvel (Noah Jupe) és Rose nővérével, Margarettel (őt szintén Moore alakítja, csak barna hajszínnel a szőke helyett). Idillikus életük azonban hirtelen pokoli fordulatot vesz: betörők rúgják rájuk festői otthonuk ajtaját, az eset következtében pedig Rose meghal. Margaret hozzájuk költözik, átveszi nővére helyét a háztartásban, sőt, Gardner ágyában is. Még a haját is szőkére festeti. Ekkor érkezik egy biztosítási ügyekkel megbízott nyomozó, aki a nézőkhöz hasonlóan már korán kapiskálni kezdi, hogy valami bűzlik, azaz emberi ürülék került a ventillátorba.

Ezután a film noir műfajából ismert femme fatale karaktere lép színre, és ha rövid ideig is, de úgy érezhetjük, hogy A postás mindig kétszer csenget vagy a Gyilkos vagyok 2017. évi újragondolását látjuk. A film éppen ott rontja el, hogy túlságosan sulykolja a kor rasszizmusának gyalázatosságát, ennek a komolyságnak és sötét tónusnak pedig — legyen bármennyire tiszteletre méltó is — a film komikus, fekete humorral átszőtt hangvétele látja kárát. A mozi második részében egy afroamerikai család költözik a szomszédba, ami tragikus események lavináját indítja el. Olyanokét, amelyek a pennsylvaniai Levittownban valóban megtörténtek. Clooney filmjében a gyerekek kapják a legfőbb szerepet, hiszen hiába, ők a jövő zálogai.

Valamiért azonban mégsem érezzük kereknek ezt a történetet. A detektívet játszó Oscar Isaac kétségkívül élete alakítását nyújtja, a rendező viszont ennél ezerszer többre képes. Nehéz megfogalmazni, hogy a Suburbiconnal mi a gond. Talán az, hogy egyszerre kíván túl sok mindent kommunikálni. Emiatt pedig azzal az érzéssel nézzük majd végig a stáblistát, hogy egy önmagával hadakozó forgatókönyvet és az alkotók eltérő elképzeléseivel teletűzdelt katyvaszt látunk. Kár érte, mert szerintem zseniális lehetett volna.

Nyitókép: Wewritethings.co