Olyan világ jön, ahol egyre kevésbé divat megvenni fizikailag, lemezen egy játékot, filmet vagy könyvet, elég, ha megvan az online könyvtárunkban. Hiszen arra számítunk, ha megvettük, ott lesz, és működik. Évekig ott pihen, néha visszatérünk hozzá, mint egy régi filmhez vagy kedvenc zenéhez, aztán ha egyik napról a másikra nem indul el vagy nincs ott, az nem azért van, mert elromlott a gépünk, nem azért, mert töröltük, hanem mert valahol valakik úgy döntöttek, hogy ennyi volt, és „visszaveszik”, törlik a könyvtárunkból.
Ez az egyik oka, hogy a torrentezés újra virágkorát éli. A fogyasztók kezdik megelégelni, hogy nem birtokolnak semmit, amiért fizetnek. A jelmondatuk pedig:
„Ha a vásárlás nem jár tulajdonjoggal, akkor a kalózkodás nem lopás.”
Mivel a kalózkodás nem egy rendes és persze nem is teljesen legális megoldás, vannak, akik megpróbálják jogi úton orvosolni a problémát. Legalábbis ami a játékokat illeti. Ezért jött létre a Stop Killing Games kezdeményezés. A történet egyszerűbb, mint amilyennek hangzik. Egyre több játék működik úgy, hogy folyamatos kapcsolatot igényel a kiadó szervereivel. Ez önmagában még nem probléma. A gond ott kezdődik, amikor a kiadó leállítja ezeket a szervereket. Ilyenkor nemcsak az online funkciók tűnnek el, hanem gyakran maga a játék is használhatatlanná válik. Mintha egy könyvet visszavennének tőlünk, miután már megvettük.
A kezdeményezés célja nem radikális. Nem akarja elvenni a kiadók jogait, nem követel forrásokat a régi játékok fenntartására, és nem akar tulajdont szerezni a játékok felett. Mindössze annyit kér, ha már eladták nekünk őket, hagyják játszható állapotban. Ha leállítják a szolgáltatást, adjanak valamilyen észszerű megoldást. Offline módot, közösségi szerverek lehetőségét vagy egy végső frissítést, mely életben tartja a játékot. Ha kukáznának egyet, ne zárják el, csak egyszerűen hagyják a kulcsot a zárban.
A játékosok többsége úgy vásárol, hogy közben észre sem veszi, miről mond le. Ott van az a jól ismert Elfogadom gomb. Rákattintunk, mert játszani akarunk. Nem olvassuk el a több ezer vagy több mint tízezer szavas felhasználási feltételeket (csak viszonyításként: a Macbeth 15 000 szavas). De ha el is olvasnánk, úgy van megfogalmazva, hogy a többség valószínűleg nem is értené, pedig a GDPR-törvény kimondja, hogy tömör, átlátható, érthető és közérthető nyelvezettel kell megfogalmazni. Hangsúlyosan tilosak a többszörösen összetett, körmönfont jogi mondatok, melyeket egy átlagos felhasználó nem ért meg. A gond nemcsak az, hogy a szöveg bonyolult, hanem az is, hogy a játékszabályokat menet közben írják át. Amikor rákattintunk az Elfogadom gombra, egy olyan szerződést írunk alá, amelyet a másik fél bármikor egyoldalúan módosíthat. Ezekben a feltételekben mélyen elrejtve gyakran szerepel, hogy valójában nem megvesszük a játékot, csak egy licencet kapunk rá. Egy időre. Amíg a kiadó máshogy nem dönt. Így ezzel ügyesen megkerülik a fogyasztóvédelmet.
A Stop Killing Games kezdeményezés ezért már nemcsak a játékokról szól, hanem a tulajdon fogalmáról is. Az EU szabályai szerint senkit nem lehet önkényesen megfosztani a tulajdonától. A kampány szerint azonban pontosan ez történik, amikor egy megvásárolt játék egy későbbi időpontban egyszerűen megszűnik működni.
Van egy másik szempont is. A videójátékok nemcsak termékek, hanem alkotások is. Egyedi világok, történetek, mechanikák. Nem helyettesíthetők: ha eltűnnek, nemcsak egy szolgáltatás szűnik meg, hanem egy darab kulturális örökség is. Filmeket restaurálunk, zenéket archiválunk, a játékokat viszont gyakran hagyjuk eltűnni. A Stop Killing Games nem forradalmat akar. Inkább egy nagyon régi elvet próbál visszahozni a digitális világba: ha egyszer kifizettük, legyen a miénk. Ez már nemcsak egy maroknyi rajongó álma, hanem egy asztalon lévő uniós dosszié. A kérdés már nem az, hogy kell-e változás, hanem az, hogy a jogalkotók mernek-e elég bátrak lenni ahhoz, hogy a szoftveripart is visszatereljék a józan ész ösvényére.
