Nem tudom, készült-e Szerbiában felmérés arról, hogy mit is vártak annak idején a polgárok a többpártrendszer bevezetésétől, a demokrácia alapjának megteremtésétől. Egy dolog azonban biztos. Az emberek túlnyomó többsége úgy képzelte el a többpártrendszert mint minőségi előrelépést. Hittek annak az elvárásnak a valóra váltásában, hogy az átkos és diktatórikus politikai rendszer megváltoztatásával eljön a felkészültebb, becsületesebb, tisztességesebb, képzettebb, felelősségteljesebb és a közösségért önzetlenebbül dolgozó politikusok, politikai csoportosulások ideje. Hittek benne, hogy a politikai versengés elkerülhetetlenül a legjobbakat és a legrátermettebbeket részesíti előnyben, hogy a szabad választás lehetősége végre megadja a legjobbak hatalomgyakorlásának lehetőségét. Tény és való, hogy már az első szerbiai többpárti választások után tarkábban festett a parlament, ám azt a legnagyobb jóindulattal sem állíthatjuk, hogy például Unković (ki emlékszik még rá?) idejében túltengtek volna a szerb parlamentben az okos, hozzáértő, felkészült, felelősségteljes és bölcs képviselők. Ellenkezőleg. A primitívizmus sohasem tapasztalt orgiájával kellett szembesülnünk, és ezen az sem változtatott sokat, hogy végre a vajdasági magyar nemzeti közösség autentikus képviselői is szép számban helyet kaptak a szocialista többségű parlamentben.
Mindennek ellenére csak azok állíthatják, hogy a többpártrendszer rossz és haszontalan, akik semmit sem tudnak a demokrácia mibenlétéről, a szabadságjogok kiteljesedéséről. Mert minden gyarlósága ellenére is, a többpártrendszer az egyetlen politikai berendezkedés, amely képes szavatolni az általában európai értékeknek nevezett vívmányok meglétét, azoknak a lehetőségeknek a kialakítását, amelyek megakadályozzák a diktatúrát, a szabadságjogok ellenállás nélküli eltiprását, netán egy politikai garnitúra korlátlan tartamú hatalomgyakorlását. Tehát legyen bármennyire is rossz a többpártrendszer, a demokráciát akaró társadalmak egyszerűen nem létezhetnek nélküle. Gyarló és visszaélésekre hajlamos a többpártrendszer, ám jobbat nála mind a mai napig nem találtak ki a politológusok. Tartok tőle, hogy jobbat nem is lehet kitalálni, legfeljebb azt, hogy a hivatásos politikusokat, politikai csoportosulásokat egyre keményebb civil ellenőrzés alá kell vonni, esetenként pedig a választópolgárok is pofonokat osztogathatnak az embereket megcsúfoló és átejtő politikusoknak, politikai csoportosulásoknak. Vannak fejlettebb társadalmak, amelyek már manapság is tudják alkalmazni a folyamatos civil ellenőrzést, magától értetődik, hogy a sajtó egészének közreműködésével, s ezek a társadalmak jóval egészségesebbek és prosperálóbbak, mint például a szerbiai társadalom.
Politikáról lévén szó, illetlenség lenne figyelmen kívül hagyni a többpártrendszer és a kisebbségi közösségek közötti összefüggéseket. Csak röviden. Ha a kisebbségi közösségek valamelyike (alaposan megindokolható és jogosnak tűnő érvek alapján) a többpártrendszerben is az egypártrendszert választja - óhatatlanul elsatnyul, semmivé lesz, kommunikálni sem tud igazából környezetével és a demokratikus világgal. Ha viszont a kisebbségen belül is kialakul a többpártrendszer, az esetek túlnyomó többségében esélyük sem nyílik arra, hogy képviselethez jussanak a parlamentekben. Egymást szorítják ki a győztesek közül a kisebbségi politikai pártok, amire nem egy példát tudnék felsorolni. Bonyolult kérdés ez, főleg akkor, ha az adott kisebbség nem rendelkezik egy abszolút többséget élvező politikai párttal. Ha több egymást erőben és népszerűségben megközelítő politikai párt létezik az adott kisebbségben, gyakorlatilag lehetetlen eredményt elérni a többségi politikai pártok vetélkedésében. Erre a romániai magyarok sem lesznek képesek, ha valóban két-három egymásnak feszülő pártot indítanak a legközelebbi parlamenti választásokon. A többiek meg...
Mi legyen akkor velünk? A többpártrendszerről le nem mondhatunk, elvégre mégsem akarhatjuk az elsatnyulást, a belterjes diktatúrát, a kirekesztettséget. Igenis részei akarunk lenni a fejlett európai társadalmaknak. És igenis hangot akarunk adni véleményünk sokféleségének, ideológiánk tarkaságának, érdekeink különbözőségének. Az egyetlen megoldás a többpártrendszer szavatolása a kisebbségi nemzeti közösségek esetében is. Demokráciát, fejlődést és európaiságot csak és kizárólag a többpártrendszer révén biztosíthatunk a kisebbségi létben tengődő polgároknak. De ezt a sokféleséget, tarkaságot és különbözőséget kötelezően közös nevezőre kell hozni a parlamenti választások előtti időkben. Nem árt, ha más időkben is, ám ilyenkor szerintem kötelező a tárgyalás, a megbeszélés és a kiegyezés. Anélkül, hogy a szereplők bármelyike is feladná önazonosságát. Befelé legyünk sokfélék, kifelé pedig egységesek. Mert a kisebbségi politizálás igazi értelme nem a politikusok és a politikai atyaistenek boldogulása, hanem a kisebbségi nemzeti közösség egészének védelme, érdekeinek képviselete és érvényesítése. Hogy ez nehéz feladat? Hogy ehhez felkészült és felelősségteljes, már-már államférfiúi bölcsességű kisebbségi politikusokra lenne szükség? Így igaz. És ezért kell a kisebbségi politikai életben az államférfiúi bölcsességet, a közösségért érzett felelősséget mércének tekinteni, az ígérgetések és halandzsa helyett, amikor voksolásra kerül sor. Ha mi, választópolgárok képesek leszünk legalább részben érvényesíteni ezt az elvárásunkat, akkor a kisebbségi politikai élet is jobb, értékesebb és hatékonyabb lehet.