Ezt alátámasztandó írtunk cikkeket az elmúlt hetekben például a hipszterek vagy a punkok történetéről, jellegzetességeiről, szokásairól.

Akadnak azonban olyan irányzatok is, amelyek nem feltétlenül élnek túl évtizedeket. Vajon mi a helyzet a rövidebb életűekkel, a kisebb kaliberűekkel? Most egy olyan stílusirányzatot vettünk górcső alá, amelyről kevesebbet beszélünk ugyan a hétköznapokban, mégis kétségkívül érzékelhetően jelen van. Ez a grunge (ejtsd: grándzs). Na de pontosan mi is ez?

A grunge kifejezés a XX. századi zene- és divattörténet egy konkrét időszakára utal. Az USA északnyugati részén, főként Seattle-ben virágzott a ’80-as években, majd szélesebb körben is hatott az alternatív bandákra és az öltözködési stílusra. Noha sok fiatalt vonzott, követői nem vallottak semmilyen ideológiát, és nem nevezték magukat „grungereknek”. Így pedig felmerül a kérdés, hogy egyáltalán szubkultúrának tekinthető-e.

Történeti háttér

Mivel a fiatalok körében volt népszerű, gyakran hasonlítják más ifjúsági, civil mozgalmakhoz. A fő különbség viszont az, hogy a grunge inkább az egyéni szomorúság, kiábrándultság, izolálódás, magány, frusztráció, egyfajta nemtörődöm életérzés megtestesítője. A punkokat és a hippiket egy közös célra való törekvés egységesítette, a grunge viszont egy unott, elveszett, érzelmileg elhanyagolt, posztpunk generációnak adott hangot.

Zene — Kurt Cobain és a többiek

A grunge fogalma akkor terjedt el a zeneiparban, amikor a ’80-as évek második felében létrejött az úgynevezett seattle-i hangzásvilág, mely a heavy metal, a punk és a rock and roll ötvöződése. Korábbi példákhoz hasonlóan a zenei irányzat is a fiatalokat szólította és szólaltatta meg. A Sub Pub nevű független cég több seattle-i zenekar lemezét is elkészítette. Néhány együttes a nemzetközi színtéren is szép sikert ért el. A legjelentősebbek a Melvins, a Green River, a Soundgarden és a Nirvana. Ez utóbbi az 1991-ben megjelent Nevermind című albumával azonnal az élre tört, Kurt Cobain pedig egy generáció hangja lett. A grunge ikonjaként is emlegetik.

A Seattle környékéről származó Charles Peterson fotós esete a tipikus jókor jó helyen iskolapéldája. Többeket is személyesen ismert a zenei szcénából, jóban volt például Bruce Pavitt-tel (Sub Pub) is. Emiatt fotói felbecsülhetetlen értékűek.

A grunge és a divat

A grunge nem fogalmaz meg semmilyen divatellenes koncepciót. Inkább „nemdivat”. Stílusjegyeinek tekinthető, hogy követőjének megjelenése ápolatlan, megtervezetlen, nem letisztult hatást kelt, egyszersmind egy kicsit „edgy” (vagyis a divattrendek határait feszegető).

Alapdarabnak számít a szaggatott, koptatott farmernadrág, a fekete bakancs, a flaneling, a feliratos, koszos póló és az erre felvett gyapjú (eredetileg) Pendleton-ing vagy -pelerin. A skót kockás és a gyapjúing Seattle időjárási viszonyai miatt volt népszerű, hiszen ott akár húsz fokot is változhat a hőmérséklet a nap folyamán. Egyébként a grunge elsősorban a favágók körében volt kedvelt — tehát a kényelmi szempontok domináltak.

Az alacsony költségvetésű és antimaterialista filozófia kialakulására a gazdasági válság jelentős hatással volt. A second-hand üzletek elterjedésével pedig további ikonikus elemekkel bővült a grunge gardrób. Ilyenek a beanine, melyet fésületlen hajon viseltek, a hosszú alsónadrág, melyet short alá vettek fel, illetve a munkásnadrágok. Mindez előhívta a kreativitást a fiatalokból, akik egészen extrém kombinációkat állítottak össze.

Posztgrunge — mi a helyzet ma?

Ha egy irányzat éppen a gazdasági hanyatlás következtében, egyfajta kényszermegoldásként jön létre, akkor jogos a divatkritikusok szkeptikus és rosszalló hozzáállása a trend folyamatos felbukkanását és megújítását illetően. A tervezők valamiért újra meg újra inspirációt merítenek belőle, és visszacsempészik a kifutóra. Suzy Menkes divatújságíró, -kritikus és Anna Wintour állandóan bírálja a grunge-ot, a tervezők viszont játszanak vele. De mégis mi az igazság? Vajon alul- vagy túlértékeljük ezt az irányzatot?

A divatipar először 1992-ben foglalkozott elmélyültebben a grunge-dzsal. Valószínűleg a kreatív hajtóereje tette annyira érdekessé: az, ahogyan a különböző textúrákkal, az új és a régi találkozásával kísérletezett. Ebben az évben írt róla először a Women’s Wear Daily és az amerikai Vogue is. A high-fashion képviselői közül Marc Jacobs „nyúlt hozzá” elsőként 1993-ban, majd több dizájner és brand is követte a példáját: Calvin Klein, Christian Francis Roth, Armani, Dolce & Gabbana, Anna Sui, Versace. Közös jellemzőjük, hogy luxusalapanyagból hoztak létre használt, az elhanyagoltság látszatát keltő, illetve vintage jellegű ruhadarabokat.

A dizájnertermékek iránt érdeklődök kezdetben vegyes érzelmekkel fogadták a grunge-ot, hiszen a stílus igazi célközönségét továbbra is azok a középosztálybeli fiatalok alkották, akik számára a szakadt nadrág, a Martens-bakancs, a flaneling és a Nirvana egy önkifejezési forma volt — csakhogy ezek az emberek nem high-fashion boltokban vásárolnak.

Az aktuális trendek manapság több szálon is kapcsolódnak a ’90-es évekbeli grunge-hoz — azzal, hogy mostanában az alapelképzelés egy fokkal tisztább és elegánsabb változata népszerű. A bakancsok, a szakadt farmerek és a flanelingek szándékosan divatosabbak és kifinomultabbak, egyúttal olyan ikonikussá vált darabok is ide sorolhatóak, mint a Converse- és a Vans-cipők. A laza kontyokat, a kócos hajviseletet és a különleges formájú napszemüvegeket is a grunge utóhatásaként tartják számon.

Összegezve tehát: a grunge-nak a szabad kísérletezésre, illetve a folyamatos újraértelmezésre való motivációt köszönhetjük, melyre egyébként is állandóan szükség van a zene, az öltözködés és az audiovizuális kultúra világában.