A Nadie nos mira egy argentin színész megindító története, aki a nagy almában igyekszik megtalálni saját magát és helyét a világban.

A legkevésbé sem a tipikus, új életet kezdő színész kálváriája, úgy sem, hogy a történetmesélés számos pontján milliónyi hasonlóságot mutat elődeivel. Nem is egy szokványos Manhattan-sztori, habár még ilyen tekintetben is akad párhuzam. Julia Solomonoff harmadik filmje egy homoszexuális, argentin színészről szól, aki igyekszik egyről a kettőre vergődni, és régi sikerességének legalább az árnyékát meglátni vagy megtapasztalni egy számára vadonatúj közegben. A rendező tisztában van ennek a világnak a sajátosságaival, és ami fontosabb, színészei képességeivel is. Ezért lehet a Nadie nos mira egy végletekig emberközeli dráma, mely a kívülállókról, az USA befogadottjairól szól, a címben megfogalmazott üzenet, a senki sem figyel pedig arról, amit éreznek.

Solomonoff azzal aratja a legnagyobb győzelmet, hogy éleslátásával és realista hozzáállásával többdimenziós hősei rendkívül hitelesek ebben a könyörtelen társadalmi közegben. A téli és a nyári tájak, tehát az évszakok váltakozása pedig jól elválasztja a két világot. Buenos Aires napsütötte utcái és földjei az otthont, New York havas épületei pedig egy hideg és idegen környezetet szimbolizálnak, egy olyan közeget, amely sohasem lehet az anyaföld, és amelyben a főszereplő sohasem érezheti magát otthon. Argentínában Nico (Guillermo Pfenin) egy elismert szappanopera-szereplő, most mégis máshol találja magát, Manhattanben, ahol már nem ismerik fel az idős nénik. Környezetének és önmagának is azt próbálja bemesélni, hogy valamilyen filmes projektumon dolgozik, az igazság viszont az, hogy nem képes többé elviselni azt a titkos kapcsolatot, amelyet egy narcisztikus, nős producerrel folytat. Most egy koktélbárban kapott állást, olyasféle helyen, ahová otthon, Buenos Airesben még vendégként járt.

Nico életkörülményei sem túl ideálisak: egy kisebb lakást oszt meg leszbikus szobatársával, Claire-rel (Kerri Sohn), akinek zűrös barátai miatt csak még magányosabbnak érzi magát. Egyetlen barátja a földije, egy másik argentin hölgy, Andrea (Elena Roger). Kapcsolatot teremteni és barátkozni nem képes, lehetőségei pedig napról napra korlátozottabbnak tűnnek. Elkaszálják azt a filmet, amelyben Nico szerepet kapott volna. A rendezőket nem érdekli egy olyan dél-amerikai színész, aki szőke hajával nem fér bele a latin szerető sztereotípiájába. Egy producer azt ajánlja neki, hogy inkább fesse be a haját feketére, és próbáljon megszabadulni az akcentusától.

Egyre nehezebb fenntartani a sikeresség illúzióját, fogy az energia és a levegő, Nico pedig megállíthatatlanul halad az összeomlás felé. Solomonoff nagyon jól ismeri New Yorkot, hiszen két egyetemen is tanít. Képes a sztereotípiák újszerű bemutatására, az őszi színekkel pedig mesterien dolgozik. A rendező kényesen ügyel rá, hogy be nem teljesült álmokat lássunk New York utcáin, bolyongó embereket, esetenként robotokként menetelő tömegeket. Ez már nem az amerikai álom, illetve még nem az amerikai rémálom. Hogyan tud boldogtalan, anyátlan és magányos lenni egy tehetséges fiatalember, akinek New York a lábai előtt kellene hogy heverjen? A lehetséges válaszok egyike az, hogy Nico inkább az otthon hagyott szeretőjének akar bizonyítani, nem pedig saját magának. Ezekről a küzdelmekről szól ez az alkotás, továbbá a magányról, az önmarcangolásról és még nagyon sok mindenről.

Nyitókép: Imdb.com