Sem vízen, sem szárazföldön

Sem vízen, sem szárazföldön

A talpraesett, határozott fellépésű, fiatal nő története egyedülálló lehetne, ha az utóbbi két-három évtizedben a Balkánról nem özönlenének a világba az élhetőbb életet kereső fiatalok. Ezenkívül azért sem kivételes, mert a ’90-es években széthullott nagy Jugoszlávia valamennyi — ma már — törpeországának számtalan tekintetben azonos sors jutott.

— Valóban igaz az állítás, mely szerint az ember akkor kezdi elemezni az életét, ha valamilyen rendkívüli helyzetbe kerül — kezdi cigarettára gyújtva a beszélgetést, miközben megjegyzi, hogy vállalja a felelősséget a mondottakért akár teljes névvel, adatokkal is. — Annak a nemzedéknek vagyok a tagja, amely rosszkor született, hiszen alig múltam tízéves, amikor megkezdődött az ország széthullása. A történtekből persze nem sokat értettem. De az, hogy a szüleim egymás után maradtak állás nélkül, a tény, hogy az emberek a kilátástalanság miatt lassan kivetkőztek emberi mivoltukból, gyakran estek egymás torkának, szörnyű volt. És ahogy már lenni szo­kott, a szerencsétlenség sosem jár egyedül: az általános káosz mellett olyan csa­ládi események is történtek, amelyek megtanítottak arra, hogy az élet kemény küzdelemből áll, és csak az erősek, rátermettek képesek túl­élni.

Az öcsémmel ékes példái voltunk a békés együttélésnek, az apai horgosi nagymamától a boszniai szerb nagymamáig ugyanis minden volt a csa­ládban. De a harmonikus élet megingott, hiszen mindenütt gond volt a túlélés, aggódtunk a férfi családtagokért, hogy találkozunk-e még a távol élő rokonokkal, és megélhetési lehetőségek után kutatva egyszer apa, máskor anya hiányzott.

Amikor vége lett az őrületnek, az életünk teljesen felborult. Az öcsém elhunyt, a szüleim összeomlottak. Akkor már, nagykorú lévén, tudtam, nekem talpon kell maradnom. Mindent megkíséreltem, hogy élni tudjunk: voltam fodrász, masszőr, kereskedő stb., de rendre tönkrementek a vállalkozásaim. Nagyon ragaszkodom a szüleimhez, a házunkhoz, a földhöz, mely nem csak hazám, otthonom, és melynek illatát még álmomban is érzem. A barátaim, ismerőseim közül akkoriban rengetegen indultak külföldre. Sokan gyökeret eresztettek idegenben, mások visszajöttek — még csalódottabban. Amikor már tűrhetetlen lett a helyzetünk, úgy döntöttem, én is megpróbálom. A szüleimmel közösen döntöttünk, így kerültem egy óceánjáróra az amerikai partok közelébe. 

Azóta elmúlt jó néhány év, én rendszeresen újítom a szerződésemet, mert érdemes. Korrekt a munkaadó, reális a fizetés, jegyzik a munkaéveimet. Rendszeresen segítem a szüleimet, akiknek nyugdíja szégyenletesen kicsi, rendbe tettük a családi házat, valahogy én is magabiztosabb lettem, elégedett vagyok. Egyszer majd végleg hazajövök — gondoltam a koronavírus megjelenéséig.

Éppen egy túrát fejeztünk be, amikor közölték, hogy zárlat van. Azóta, vagyis március 17-e és május 26-a között a hajón voltunk. A vállalat a foglalkoztatottakat szabadságra akarta küldeni, de akkor már le voltak zárva a repülőterek. Tudni kell, hogy egy-egy cirkáló körülbelül akkora, mint egy itteni kisváros, 4-5000 turistát fogad. Mivel nem engedtek be bennünket a kikötőbe, valamivel távolabb horgonyoztunk le, sok hajóval egyetemben. Végül a társaság úgy döntött, hogy a munkásokat hajóval szállítja haza, hát elindultunk az Atlanti-óceánon. Hangsúlyozom, köztünk egyetlen fertőzött sem volt, de nem mehettünk le a hajóról, karanténban voltunk. Az angol partokhoz érve kiderült, hogy nem hajlandóak bennünket fogadni, mehetünk, ahova akarunk. Elindultunk a spanyol part felé, de ott sem engedtek bennünket révbe érni. A következő állomás Olaszország lett volna, de onnan is elutasítottak bennünket. A hajónk, mintegy 1500 munkással, beúszott a Földközi-tengerre, és hosszas huzavona után Dubrovnik engedett be bennünket a kikötőbe. Ott a cég által megrendelt buszok vártak bennünket. Szerbiából 215-en voltunk, öt busz hozott bennünket Belgrádba. A többiek — horvátok, boszniaiak, magyarországiak, macedónok, montenegróiak — szintén buszokkal indultak hazafelé. Rettenetes volt ez a hajóút. Hosszú ideig a végtelen vízen és égen kívül semmit sem láttunk, így alaposan átgondolhattuk az életünket. Aztán kiderült, hogy az országunk sem érdeklődött túlságosan a sorsunk felől. Tudtuk, hogy itthonról különjáratokat indítottak néhány, külföldön rekedt turistáért, de mi, 215-en ezt nem érdemeltük meg. Pedig rendszeresen küldjük haza a családtagjainknak az apanázst, levéve az ország válláról a róluk való gondoskodás terhét. Útközben a hajón néhány öngyilkosság is történt, sokan nem tudták elviselni a bizonytalanságot…

Végre megérkeztünk Belgrádba, de nem azt kérdezték, fáradtak vagyunk-e, hanem azt, hányan lettek öngyilkosok a hajóút alatt. Keserű szájízzel állapítottam meg: senkinek sem kellettünk három hónapig, most is csak az újságíróknak, és csupán azért, hogy szenzáció legyünk!


Illusztráció (Pixabay.com)

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Sem vízen, sem szárazföldön
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2020.07.31.
  • LXXV. évfolyam 30. szám
Sem vízen, sem szárazföldön
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2020.07.24.
  • LXXV. évfolyam 29. szám
Facebook

Támogatóink