Sok ember számára furcsa a tény, hogy Szerbia kezdte a háborút -- némi horvát segédlettel -- a múlt század kilencvenes éveiben, s ő jött ki belőle az egykori jugoszláv térség maradék köztársaságai közül a legalacsonyabb életszínvonallal és -- Macedóniát kivéve -- a legkisebb keresetekkel. Nos, ebben nincs semmi furcsaság. Ellene szólt a világ gazdasági zárlata, majd miután elhallgattak a fegyverek, lezárultak előtte az egykori belső határok is. Senkinek se kellettek a szerbiai cégek gazdasági partnerként, s mivel miloševićék megfosztották őket itteni tulajdonaiktól, ezt ők is megtették velünk szemben. A nagy le- és elszámolásokból aztán Szerbia került ki a legnagyobb vesztesként, mert nemcsak az ott működő társüzemek fordítottak hátat itteni anyavállalatuknak, hanem a nagy üzlethálózatok boltjai is lehúzták előtte redőnyeiket. Hogy ennek mekkora volt a kára, csak három szabadkai gyárra hivatkozom: a Pionírra, a Željezničarra és a Solidra, amelyeknek összesen csaknem 400 üzlete és kisáruháza volt szerte az (egykori) országban.
A másik nagy csapás az ország gazdaságára a magánosítás volt. Noha a lebonyolító Koštunica-kormány fennen hirdette, hogy a dologba nem vág bele ész nélkül, hanem figyelembe veszi az egykori szocialista országok rossz tapasztalatait -- mégsem ezt tette. Pedig a két említett körben csak északi szomszédunkra, Magyarországra kellett volna átpillantania. Ott az ő idejében már nyilvánvalóvá vált, hogy a külföldi tőkések nem azért siettek megvásárolni az élelmiszeripari üzemeket, hogy fejlesszék, vagy legalább megtartsák, hanem hogy leépítsék őket, és ezzel megnyissák a piacot a saját termékeik előtt. Legyen elég csak arra utalni, hogy Magyarországnak tíz kitűnő cukorgyára volt egykor, mára pedig egy maradt, s annak se magyar ember a tulajdonosa.
Nos, a szocializmus után hirtelen keletkezett hazai tőkések, azaz pénzbárók és tájkunok is a termőföldekre, az egykor jól működő mezőgazdasági birtokokra, kombinátokra és szövetkezetekre vetették rá magukat, habár legalább egy dologban tekinthetett volna rájuk gyanakvással az említett kormány. Illett volna kivizsgálnia, honnan vannak nekik millióik, sőt milliárdjaik, amikor a szocializmusban nem teremhettek ilyen gazdag emberek, nyílt titok volt viszont, hogy többségük Milošević hű embereként csempészett -- jórészt a maga zsebére -- a gazdasági zárlat idején, vagy a háborúk alatt szabadcsapatoknak nevezett rablóbandáknak volt a tagja. Sőt: ha ezeknek nem volt elég pénzük, bankkölcsönt is kaptak.
Amikor tehát felmerült annak lehetősége, hogy világszerte ismert és elismert nagy üzletláncok nálunk is megnyissák áruházaikat, plázájukat, hirtelen kiderült, hogy nincs rájuk szükség, mert ezt megtették a ''mi” új földesuraink, akiknek volt annyi eszük, hogy ne csak a termőföldekre csapjanak le, hanem vigyék azok feldolgozóüzemeit is.
Sajnos, az az igazság, hogy rájuk a következő, a demokraták által vezetett kormány se csapott le, sőt még azt is elnézte, hogy kartellekbe tömörülve, az általuk kínált cikkek árában is megegyezzenek. Így történt meg azután az a szégyen, hogy a legnagyobb hasznot hozó és a legnagyobb kiszállító agro-gazdasággal rendelkező országban a legmagasabbak az élelmiszerárak. Mert nem települhettek ide a nagy nemzetközi üzletláncok, mivel ezt a próbálkozást mindig meghiúsították a ''hazaiak”. Meghiúsították, mert egy Cora, egy Aldo, egy Metro, egy Auchan, pláne egy Lidl behatolása és megtelepedése esetén nem vághatnának zsebre akkora hasznot, amilyenben maguk között megegyeztek. Különösen érdekes a külföldön is legolcsóbbnak elismert Lidl esete, amely nálunk csak egy-két kisebb áruház megnyitásával próbálkozott, mintegy kitapogatva az itteni körülményeket, és nyíltan kimondta, hogy számára nem annyira a bürokrácia és a korrupció jelent akadályt, hanem a ''hazai” áruház-tulajdonosok ellenállása. Azok már rég lefizették és lefizetik ma is a behozatali és építési engedélyeket kiadó szerveket.
Nem maradhatnak el az árakról és a vásárlási lehetőségekről szóló adatok --lássuk, mi a helyzet e téren nálunk és a volt Jugoszlávia ma szabad országaiban! A szlovénok átlag 2,5-3-szor annyi élelmiszert vásárolhatnak a fizetésükből, mint a szerbiaiak a magukéból, a horvátok pedig 1,5-2-szer annyit. A montenegróiak 610 liter tartós tejet, a szerbiaiak meg csak 446-ot; étolajból ők 244-et, mi 298 litert; cukorból a montenegróiak 528, a szerbiaiak 349 kilót; lisztből a boszniaiak 902, a szerbiaiak 712-t; csirkehúsból ők 164, mi 141 kilót. Az árak dolgában ez a helyzet: Montenegróban egy kiló cukor 92, nálunk 113 dinár; náluk a sertéscomb 412, nálunk 460 dinár; a liszt ára Boszniában 44, nálunk 54 dinár; a csirkehús kilója náluk 257, nálunk 273 dinár; a tartós tej literje náluk 70, nálunk 90 dinárba kerül; egy liter étolaj ára ugyannyi Macedóniában, mint nálunk, tehát 131 dinár. Végül a havi fizetések átlagával így állunk: Szlovéniában 975, Horvátországban 715, Montenegróban 475, Boszniában 415, Szerbiában 376, Macedóniában 343 euró.