Tudom, hogy az erdész nehezen viselte nyugdíjba vonulását, szeretett volna még dolgozni, de felesége hirtelen betegsége, majd korai halála miatt sajnos el kellett jönnie. Gyerekei a szomszéd városban alapítottak családot, ezért csak ritkán találkozik velük. A régi barátok is egyre fogytak, Rolando pedig magányossá vált. Nem találta helyét a világban. Közös barátunk, Claudio ajánlotta neki, hogy vegyen egy kiskutyát. Amikor ugyanis öreg cimborám nyugdíjas lett, hasonlóan érzett, és miután ezt elpanaszolta magyarországi barátainak, azok meglepték egy kis kuvasszal. Egy év után az eb akkora lett, hogy a szikár Claudio sokszor a póráz végén „lobogott”, amikor sétálni mentek. De társra lelt az állatban, és ismét lett értelme az életének. A lelke mélyén Rolando is — aki látta barátja örömét — szeretett volna egy ilyen társat, csak nem ekkorát.

Sokáig nézegették a kutyás könyveket, olvasgattak a kutyafajtákról, és végül a szálkás szőrű tacskóra esett a választás. Amikor megkérdeztem, hogy miért éppen rá, Rolando nevetve mondta: azért, mert profilból hasonlít a szakálluk. A másik ok pedig, hogy ennek a kutyának rövid a lába, ezáltal még ő is tudja követni — nem akar ugyanis úgy járni, mint Claudio, aki azt hiszi, hogy ő sétáltatja Jokit, a kuvaszt. Pedig fordítva van: Joki sétáltatja a gazdáját, hiszen arra mennek, amerre szagot fog.

Nekem jutott a megtiszteltetés, hogy találjak egy pedigrés, vadászó szülőktől származó, négy hónaposnál nem idősebb kan kiskutyát. — Legyen aranyos a kölyök, de ne legyen aranyárban! — mondták. — No persze, más dolgom sincs! — gondoltam magamban, de mégis elvállaltam a feladatot, hiszen Claudio is sokszor segített már nekem. Akkor nem is sejtettem, hogy mire adtam a fejemet! A vadászújságok hirdetéseit olvasgattam, kutyakiállításokon, weboldalakon nézelődtem, ám hiába. Amit találtam, az nem felelt meg az elvárásoknak. Vagy idősebb volt a kívántnál, vagy nem volt pedigréje, vagy a szülei nem vadásztak. Rolando és Claudio felváltva telefonálgattak, érdeklődtek, hogy mikor jöhetnek a kiskutyáért. Nem győztem magyarázkodni.

Időközben én is nagy döntést hoztam: munkahelyet váltottam. Szerencsére nem kellett Bécsig vagy Angliáig mennem — mint barátaim közül sokaknak —, egy magyar cég szerbiai képviseletéhez kerültem ugyanis. Az állásinterjún sok mindenről kérdeztek, a többi közt a vadászat is szóba került. Az egyik tulajdonos büszkén újságolta, milyen kutyái vannak, merthogy ő is vadász. S láss csodát: egy szálkás szőrű tacskóról mutatott képet! Csillogó szemmel kérdeztem, tud-e eladó kiskutyáról. Tudott! Olasz barátaim azon a hétvégén már jöttek is a kölyökért, Gusztikáért. Rolandótól azóta hetente kapok e-mailt, fotókat. Sugárzik a boldogságtól, hiszen már neki is van társa, van kiről gondoskodnia. Lám, ilyen kevés kell a boldogsághoz!

Kívánom mindenkinek — magamnak is! —, hogy tudjunk örülni az élet apró szépségeinek, a nyárnak, a családunknak, a barátainknak meg azoknak a társaknak, akik szó nélkül lesik gondolatainkat, és elfogadnak bennünket olyannak, amilyenek vagyunk — ezek pedig a háziállataink. Legyen szó kutyáról, macskáról vagy akár egy sánta kacsáról. Rolando megtalálta ezt a társat, és általa nyugdíjasélete új értelmet nyert. Maradjon ez így sokáig!