— Húsvéthétfőn töltöm be a huszonnegyedik életévemet, de igazából azt sem tudom, hol születtem, ki nevelt fel valójában, és kihez tartozom ebben a ronda világban — mondja kesernyés mosoly kíséretében a fiatalember, miközben egyik kezét szorosan ökölbe szorítva tartja térdén. — Mert engem talán valóban a gólya hozott, azért lettem állandó utazó már néhány hónapos koromban. Azt mondják, az anyámék szegények voltak, de a nagyapának volt „tartása”, a két gyerekét, anyámat és az öccsét mindig arra tanította: becsület mindenekelőtt. Meglehet, hogy az ő idejében ez a tulajdonság valóban nagyon becses volt, de az idő múlásával már csak az ostobák voltak becsületesek, mert ha nem voltak minden hájjal megkentek, bizony nem sokra vitték az életben. Ezt már jómagam is megtapasztaltam, ahogy felnőttem. Anyám szép lány volt, és nem csoda, hogy megakadt rajta az egyik tehetős szőlősgazda fia szeme. A legénynek volt egy kis hibája, kicsi korában leesett a spediter üléséről, és orrsérülést szenvedett. Furcsa volt az arca, úgy tűnt, mintha az orra le akarna sétálni róla. De valóban jóravaló ember volt. Legalábbis ez volt róla a kisváros véleménye. Anyám nem volt elragadtatva az udvarlójától, a nagyapa szerint viszont jó parti volt ez a legény, hát addig győzögették anyámat, amíg rá nem állt, hogy hozzámegy. Nem sokáig tartott a jegyesség, alig egy év alatt lebonyolították a lánykérést, az eljegyzést, sőt még a lakodalmat is. Apám szülei nem nagyon örültek a szegény menynek, de azt is tudták, hogy a fiuk bármilyen gazdag családból származik is, nem válogathat nagyon a lányok közül.

Az esküvő után az apám szüleinél laktak, és én ott jöttem a világra. Néhány hónappal a születésem után az apámat a ló fejbe rúgta, aki ebbe rövidesen bele is halt. A nagyszülők az anyámat visszaküldték a szüleihez, de velem nem tudtak mit kezdeni. Az apai nagymama furcsa teremtés volt, de ezt már csak akkor értettem meg, amikor nagyobbacska lettem. Amikor anyámat visszaküldte a szüleihez, biztosan nem gondolt arra, hogy alig néhány hónapos kisbabával nem lesz könnyű dolga. És valóban: először akkor küldött el egy városi unokatestvéréhez, amikor még egyéves sem voltam. Az a rokonunk nővér volt a kórházban, nem volt gyerekük, de nem volt idejük sem törődni egy pici babával, mert mindketten dolgoztak. Nem akarom végigsorolni a kálváriám állomásait, hiszen az elejét csak a rokonok elbeszéléséből tudom. Azt mondják, az anyám és az apai nagyszülők között évekig folyt a pereskedés, hogy kit illet az „örökség”, mármint én. Amikor a bíróság anyámnak ítélt, apám szülei fellebbeztek. És közben engem, mint egy élő csomagot, valamelyik rokon „gyorspostásként” vitt egyik családtól a másikig. Anyám apja hallani sem akart arról, hogy elvegyenek az anyámtól. De amikor meghalt a nagymamám — ekkor tizenegy éves voltam —, az anyám nem bírta tovább, egy nap felakasztotta magát, viszont a szomszéd idejében észrevette, és megmentették. De már nem volt a régi. A sok szenvedés, az állandó búcsúzkodás elborította az agyát, és zárt intézetbe került. Ez volt az első alkalom, hogy hosszabb ideig voltam egy helyen, mégpedig apám szüleinél. Abban az időben már olyan idős voltam, hogy magam is el tudtam menni a kívánt címre, nem kellett sem ismerős, sem rokon, hogy „kikézbesítsen”. Volt egy kockás kofferem, ez volt az útitársam, ha éppen költözködtettek. Amikor a nagyapa becsukta a koffert, magához ölelt, és sírva kért bocsánatot mindenért, amit gyermekként átéltem. Kérte, értsem meg: nekem jobb lesz apa szüleinél, ők majd iskoláztatnak, nekik van pénzük. Tudja, az alatt a tizenév alatt, amíg egyik nagyszülőtől a másikig vagy valamelyik rokonig vándoroltam, megértettem, nagyon ügyesnek kell lenni ahhoz, hogy az ember olyan életet éljen, amilyet szeretne. Az anyai nagyapa még él, én rendszeresen látogatom, de szinte minden érzelem nélkül. Ő sem tudja, szegény, ki vagyok, és miért zavarom a nyugalmát. Az apám szülei valóban pénzelték az egyetemi tanulmányaimat. Diplomás jogász vagyok, van még egy-két dolog, melyet el kell rendeznem, hogy önálló ügyvédi irodát nyissak. Már elhatároztam, hogy a szakterületem a családjog lesz. Különösen abban az esetben, ha az érintett családban gyermek is van, aki szenvedő alanya az eseményeknek.