Mikus Csaba fotója

Színjátszó mozgalmunk életében néha előfordul, hogy egyik-másik színjátszó csoportunk váratlanul, egyik napról a másikra, minden elfogadható magyarázat nélkül megtorpan, tevékenysége zsákutcába kerül. A megtorpanás okai általában helyi jellegűek és a közösségnek (legyen az városi vagy falusi) a műkedvelő színjátszás iránti viszonyulását érzékeltetik - a maguk módján. Ha ez a viszonyulás a mozgalom értékteremtő tevékenységének az elutasítását, elmarasztalást jelenti - és erre egyik-másik színjátszó csoport a saját környezetében rádöbben -, akkor talán érthető is, hogy tevékenysége egyszerűen zsákutcába került. S ebből a zsákutcából sajnos nagyon nehéz lesz majd megtalálni a kivezető utat. S ebből mi más következhet, mint a műkedvelő színjátszás súlyos válsága (az említett közösségekben, környezetekben)!
Közeleg az új színházi évad. Ilyenkor nemcsak a hivatásos színházak háza táján, hanem a színjátszó mozgalom életében is észlelhető az új feladatokra való felkészülés. Úgy érzem, jó lenne, ha most, ebben az évad eleji hangulatban a válságba sodródott színjátszó csoportok újjáélesztésének gondolata is megfogalmazódna. Szükség lenne rá már csak azért is, hogy a műkedvelő színjátszás jelentőségének, szerepének a felismerése végre eljusson oda is, ahol eddig (különösen az utóbbi években) hallgattak a múzsák, és sajnos hallgattak azok is, akik a legtöbbet tehették volna, hogy ez a hallgatás ne következzék be. Néhány példát említek, természetesen az őszinte segíteni akarás szándékával.
A dél-bánsági magyar műkedvelő színjátszás hiányzik egységes színjátszó mozgalmunk színes, gazdag palettájáról, vagy legalábbis nincs olyan mértékben jelen, amint azt megérdemelné, vagy amint elvárnánk. Persze, nem arról van szó, hogy a Bánságban esetleg nincs hagyománya a színjátszásnak. Ellenkezőleg! A bánsági magyar műkedvelő színjátszás több mint száz esztendőre tekint vissza. Tehát még mennyire, hogy múltja van a mozgalomnak ott a déli végeken. Arra azonban, hogy Torontálvásárhelyen, Pancsován, Ürményházán vagy Székelykevén miért okoz nehézséget a színjátszó társulatok működtetése, elfogadható választ csak ott, a helyszínen kaphatunk. Színjátszó mozgalmunk számára mindenesetre sokat jelentene, ha erre a kérdésre ezúttal megnyugtató, reménykeltő válasz érkezne a Bánságból.
Ugyancsak reménykeltő választ várunk egy-két bácskai kisváros műkedvelő színjátszásának újjáélesztésével kapcsolatban is - elsősorban a kúlai magyar műkedvelő színjátszásra gondolok. Tudjuk ugyanis, hogy ebben a kisvárosban gazdag hagyománya van a színjátszó mozgalomnak, de azt is tudjuk, hogy ez a több mint százesztendős mozgalom sajnos súlyos válságba került. Volt ugyan a kilencvenes évek derekán egy sokat ígérő megmozdulás. Győrfi Sándor személyében ugyanis egy mozgalom iránt elkötelezett, szakmailag rendkívül felkészült rendező nemcsak azt érte el, hogy a kúlai színjátszók életjelet adtak magukról, hanem azt is, hogy alig kétéves munka után a kúlai Népkör színjátszóinak produkcióit már a legjobb vajdasági színjátszó együttesek produkciói közé soroltuk, sorolhattuk! Aztán két év után valahogy megtorpant az együttes, megszakadt a kúlai műkedvelő színjátszás újbóli, sokat ígérő munkája, melyet kár lenne nem folytatni!
Sajnos a szenttamási színjátszókról sem igen hallunk mostanában. Pedig jó néhány évvel ezelőtt ők is ott voltak színjátszó mozgalmunk élvonalában. Emlékszem, hogy a kilencvenes évek második felében, amikor a szenttamási Arany János Művelődési Egyesület vezetősége Fischer Károly ismert színművészt bízta meg a színjátszó csoport vezetésével, fellendült a színjátszás a kisvárosban. Fischer Károlynak igen rövid idő alatt sikerült egy igen tehetséges társulatot létrehoznia, és mindjárt az első előadással (1995-ben) s annak színvonalával jelezte, hogy a szenttamási színjátszás a megújhodás útjára lépett. Megemlítek néhány igen színvonalas szenttamási akkori előadást: Peter Shaffer Black Comedyje, aztán Marc Camoletti Leszállás Párizsban című vígjátéka, majd Milan Grgić Ébredj fel, Katám című komédiája. Ez utóbbi, az Ébredj fel, Katám 1999-ben a Muzslyán megrendezett Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók IV. Találkozóján kiérdemelte a legjobb előadásnak járó díjat, mi több, a férfi főszereplőnek járó magas elismerés is (Robotka István jutalmául) Szenttamásra került. Tehát azokban az esztendőkben színvonalas előadásokkal dicsekedhettek a szenttamási színjátszók! Megint csak azt mondom: Kár lenne nem folytatni! Nagyon nagy kár!
Valóban jó lenne, ha most ebben az évad eleji készülődésben a válságból való kilábolás lehetősége is hangsúlyt kapna, s hogy az ezzel kapcsolatban felcsillanó remény ne csak lehetőség maradjon, hanem végre az érdembeli megoldást tükrözné, a műkedvelő színjátszás újjáéledését jelentené -legalábbis az említett kis közösségekben!