Remélem, a lösz még sokáig meglösz!

Remélem, a lösz még sokáig meglösz!

Kishegyesre nem utazom hetente. Még csak havonta sem. De évente egyszer biztosan. Akkor, amikor a Dombos Fest tábortüze fellobban a Hegyalja utcában, s amikor a löszfalat tarkára festik fénnyel. Ezek a fények csillognak aztán a szemekben is. Kinek tarkán, kinek vörösen izzik szemének bogara tőlük.

Az idén sem hagyhattam ki az írásból ezt a löszös poént. Még úgy sem, ha már akkor tudtam, hogy elcsépelt, amikor leírtam. Az olyan lett volna, mintha a fesztivál idején nem a Fácán Villában laknék, melynek tulajdonosával, Rácz Krisztával már hónapokkal a Dombos előtt elkezdjük tervezgetni ezt a néhány napot. Jó lösz minden — mondjuk. Megbeszéljük, hogy az idén is csak nők alszanak majd a két szobában, és Vandának (a félig magyar, félig német vizslának) továbbra is szabad bejárása lesz mindenhova. A villa gangján minden délután más vendég fordul meg. Írók, költők, művészek és nem művészek térnek be egy Jó napot!-ra. Burek sül és kávé gőzölög. Az idei fácános felhozatal hölgykoszorújának különböző ritmusai tökéletesen megfértek egymás mellett. Ahogyan a Dombos Festen is kiválóan megfér egymás mellett a népi, a popos, a világzenei vagy a jazzes ritmus.


A szerző felvételei

Sok emberrel beszélgettem a fesztivál kezdete előtt arról, hogy mindjárt benépesül a Hegyalja utca, s szinte majdnem minden ember azt válaszolta erre, hogy: már készíti a hasát arra a mennyország-nyitogató lángosra (na jó, lehet, hogy nem éppen ezekkel a szavakkal, de ezt értette rajta). A másik, ami ezeket a beszélgetéseket fémjelezte, az pedig a fent említett tábortűz volt. Mely olyan nagy, hogy égeti az arcunkat, mégis közel állunk hozzá, mert jólesik csak úgy nézni azt a nagy tüzet. Kénytelen vagyok hát levonni a következtetést, mely szerint e két dolog a meghatározóbb jellemzője a fesztiválnak. A programot senki nem említi, de nem azért, mert nem jó, éppen ellenkezőleg. Az egy biztos jó. Abban csalódni nem igazán lehet, hiszen évről évre szállítja a minőséget, és minden évben felfedezhetünk új zenekarokat is.

És hogy mely zenekarok koncertjét élveztem a legjobban? Talán az első helyen kell említenem a Mostar Sevdah Reuniont. Még soha nem hallgattam élőben, és most betyár jólesett. Csodálatos énekhangok, profi muzsikálás, tánc, elengedés, sevdalinkák jazzbe csomagolva, egy kis Mostar.

Aztán Lajkó Félix és zenekara következett, egy egészen őrületes koncertet adva. Félix mindegyiket maximális átéléssel közvetíti, nem tud nem 100%-osan benne lenni a zenében. Most valahogy mégis több volt, mint a száz. Szerintem az összes — általam látott — koncertje közül ezt élvezte a legjobban. S a zenészeit ismét jól válogatta össze, ki kell azonban emelnem a dobost, Czirják Tamást, aki úgy figyelt Félixre, mint egy róka, mely éppen vadászik. Az a fajta róka, amelyik olyan tűpontosan üti a dobokat, hogy azzal az összes ritmuskedvelő kisvadat magához édesgeti. Szóval Félix és fiúk: köszi az élményt!

A Dombos Festen láttam és hallottam először a Terra Profonda zenekart is, erről már a lap hasábjain is áradoztam. Ezt most nem teszem meg újra, csak annyit írok, hogy az együttes ismét hozta a formáját, és még mindig elalélok az énekes hangjától. Most a dalok szövegére is jobban figyeltem, mint az első alkalommal, s ezek is, akár az énekhang, mélyek és füstösek.

Tóth Viktort és szaxofonját eddig csak muzsikálni hallottam, most viszont egy új oldalukat ismertem meg: a humorérzékük is kiváló. A Road Six Sax két alkalommal is fújta a slágereket, és kakukkolt velünk, Viktor pedig a legkisebbeket is ravaszul a jazz és az improvizatív zene felé terelgette, magyar népmesés csomagolópapírban tálalva mindezt.

Nem tudnám és nem is szeretném rangsorolni az együtteseket, de mindenképp az élen van a Putri Pop, valamint Balogh Melinda és zenekara is, illetve a Kiscsillagot sem hagyhatom kispadon szomorkodni, mert Lovasi Andrást is feltüzelte a dombosi láng, kezében visítottak a húrok rendesen.

A fesztiválon sok a jó ember, amit az is bizonyít, hogy lépten-nyomon barátokba botlunk, s emiatt jó néhány remek koncertet egyszerűen lekésünk. Én is így jártam (egy picit szándékosan is). Elbeszélgettem az időt. A legkiválóbb hely ezekre a véletlen találkozásokra a Sinkovics Ede, György László és Fazekas Kinga — vagy azt is mondhatnám, hogy a pirított kendermagos tál, a málnás-mézes pálinka és a szappanmennyország — Bermuda-háromszöge volt, hiszen mindhárom kiállító a bejárat mellett tárta elénk portékáját, s itt haladt el a legtöbb ember. (Egyszer ugyebár mindenkinek be kell jönnie azon a bizonyos főbejáraton.)

A teljesség igénye nélkül álljon hát itt azoknak a listája, akiknek koncertjéből — a fent említett háromszög s a nagy beszélgetések miatt — sajnos csak néhány számot sikerült elcsípnem: a Cimbalom Brothers (még jó, hogy őket már sokszor láttam, így nem voltam túlságosan szomorú, hogy már éppen az utolsó számot konferálták fel, amikor befutottam), a Canarro (őket nagyon sajnálom, hiszen nagyon a szám íze szerinti volt a zenéjük), valamint Antonia Vai (akit csak a távolból hallgattam, tehát valószínűleg fel sem ismerném, ha közelről látnám). Az estéket a Dombos Wine Club teraszán zártuk. És másnap ott is kezdtük, hiszen itt folytak a Dombos Remix irodalmi programok, márpedig délután semmi sem esik jobban Kishegyesen, mint a betű és a szó. Leírt és kimondott egyaránt. Nem muszáj mindenre figyelni, lehet mélázni is, belebambulni a lusta délutánba. Az idei újítás a Jó ebédhez soul… nevű program volt. Hogy a vendégek étkezés közben se maradjanak irodalom nélkül, a szervezők felkértek néhány olvasni szerető és tudó (haha) irodalomkedvelőt, hogy kedvenc forumos könyvükből olvassanak fel. Az Abigél című filmsorozat jutott erről eszembe, ahol a Szentírást olvassák ebéd és vacsora mellé a lányok.

A vasárnapi Dombost már egy autó ablakából kifelé pislogva, a telefonomon az élő közvetítést (lájv sztrím) lesve követtem végig, miközben Csehország felé robogtam, s az egy szendvics, két óra alvás jól működő ritmusát váltogatva próbáltam feldolgozni ezt a három sűrű napot. Ébren s álmomban egyaránt. Aztán arra gondoltam, hogy ez is elmúlt. S arra, hogy ami jó, az hova szalad ennyire… Most megint egy évet kell várni, hogy a kishegyesi dombokra ülhessünk. Jövőre húszéves a Dombos Fest. Remélem, a lösz még sokáig meglösz.


Még több kép!▼

Képgaléria

Cikkünk további képei

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Fesztivál rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Remélem, a lösz még sokáig meglösz!
Fesztivál
  • 2019.10.07.
  • LXXIV. évfolyam 40. szám
Remélem, a lösz még sokáig meglösz!
Fesztivál
  • 2019.09.27.
  • LXXIV. évfolyam 39. szám
Facebook

Támogatóink