Kisgyerekként – és bevallom, azóta is – tátott szájjal hallgattam az idősebb horgászok történeteit. A „legendáriumot” nagyapám kezdte el mesélni, majd ahogy egyre több időt töltöttem a vízparton, úgy bővült tudásom a különféle horgásztörténetekkel. Volt köztük humoros, hihetetlen, olykor tanulságos sztori – de mindegyikben ott motoszkált valami közös: egy eltűnőben lévő világ emléke. Idővel rájöttem, hogy ezek a történetek valójában nem is a halakról szólnak. Sokkal inkább egy életformáról, melyben az ember még szorosabb kapcsolatban állt a természettel. Egy világról, ahol nem a felszerelés számított, hanem a tapasztalat, a helyismeret és a türelem.

A vízi világ napjainkban (forrás: a szerző archívuma)

Amikor én kezdtem horgászni, már akkor is azt mondták az öregek: ez a gyerek már csak meséből fogja ismerni az igazi horgászatot! Akkor ez talán túlzásnak tűnt, ma viszont egyre inkább igaznak érzem. Az elmúlt évtizedekben hatalmasat változott minden: a vizek, a partok és maga a horgászat is. Már az én életemben is drasztikus változások mentek végbe, nemcsak a vizeink állapotában vagy a halállományban, hanem a horgászat technológiáját illetően is. De milyen volt az az ötven-hatvan évvel ezelőtti világ, amelyről oly sok anekdotát hallhattam?

Képzeletben gyakran visszautazom az időben Bezdán mellé, a falu déli határában elterülő Kotyor nevű lápos területre. Nagyapám családja az Alvégben élt, szinte a vízparton – egy kőhajításnyira a Ferenc-csatornától és a Kotyortól. Dédapámnak az udvaron belül több horgászhelye is volt, melyeket napi szinten látogatott.

A Ferenc-csatorna Bezdánnál a múlt század derekán (forrás: a szerző  archívuma)

Az 1940-es, ’50-es években a mainál jóval jelentősebb hajóforgalom volt a csatornán, ezt kihasználva a helyi gyerekek gyakran a dereglyékre felkapaszkodva indultak az izgalmakat tartogató mocsárvilág felfedezésére, olykor egészen a monostori határban álló Cseh hídig – természetesen ezt sem a szülők, sem a hajósok nem díjazták. Az itt cseperedő gyereksereg hamar megtanult úszni és evezni, a horgászat elsajátításáról pedig inkább szót se ejtsünk. Nyáron a barátok a Kotyor bokáig érő vizében fociztak, vagy éppen sárból épített csúszdákon csúszkáltak, de télen sem unatkoztak: akkor a befagyott lápon jéghokiztak.

A tél a gyerekek számára egy különös halfogási módszer alkalmazásának ideje is volt. Amikor megteremtődtek a tükörjég körülményei, tehát kellőképp hideg és szélcsendes, valamint hómentes idő köszöntött be, akkor a csapat kisbaltákkal felszerelkezve vágott neki a mocsárnak. A tükörjég teljesen átlátszó, így könnyedén észrevették az alatta lesben álló csukát. A balta fokával jókorát oda kellett csapni a hal fölé, így az néhány percre elkábult. Ekkor sietősen léket vágtak fölötte, és kézzel kiemelték.

Az ügyesebbek gyorsan megtanulták megfogni a napkárászt is, hiszen ez az invazív halfaj igen agresszíven védi a területét, és mérgében még az előtte játszó üres horogra is rákap. Amur és busa még nem volt akkoriban a vizeinkben (legalábbis a környékbeliekben), ellenben a törpeharcsa és az ezüstkárász már jócskán elterjedt az 1960-as évekre.

Úgy gondolom azonban, hogy azok a halak, amelyek mára csaknem eltűntek, több figyelmet érdemelnek. Ilyen a lápi póc, az aranykárász, a compó és a réti csík is. Ezek a tipikusan lápi halfajok valamikor minden mocsaras lapályban, sekély csatornában fellelhetőek voltak, ám az elmúlt évtizedekben az egyre tartósabb aszályok és a lápos területek felszámolása igencsak sokat ártott az állományuknak.

Az angolna is fogható volt vizeinkben, bár hozzátenném, ezt a fajt telepítették, nem tekinthető teljesen őshonosnak. Állítólag 3 kilós egyedet is fogott halszelettel csalizva egy szerencsés horgász, de a régi típusú fényképezőgépben éppen nem volt filmszalag, amikor bizonyítékként erről fotó is készülhetett volna – így most csak a horgászbecsületre hagyatkozhat az olvasó.

A falu környékén fellelhető számos kisebb-nagyobb víz – legyen az csatorna, fok, tó vagy holtág – még javában bővelkedett halban. Ezen vizek közül sajna sok már csak az idősebbek emlékeiben él, végleg kiszáradt, vagy feltöltötték az évek során.

Holtágak és csatornák labirintusa (forrás: a szerző archívuma)

A lurkóknak volt hát alkalmuk ellesni a felnőttektől a horgászat csínját-bínját, de még sok mást is. Felszerelés nemigen volt, vagy nem tellett rá, ezért az erdőből vágott otromba kőris- vagy mogyorófabotokkal (szerencsésebb esetben bambusznáddal), az otthon eszkábált tárolóorsókkal, a parafa dugóból faragott úszókkal és a gombostűből hajlított horgokkal próbálták lépre csalni a halakat, melyekben akkoriban egyáltalán nem volt hiány. Ha a külföldön megforduló hajósoktól nagy nehezen sikerült beszerezni valódi damilt és horgot, az bizony ritkaságszámba ment! Ladik sem jutott mindenkinek, így a fiatalok tutajokat építettek, illetve volt, aki fateknőből pecázott – de csak addig, amíg meg nem telt hallal a teknő!

A családokban sokan voltak, így a szülők is örültek, ha a gyerek – akár néhány keszeggel is – hozzájárult az ebédhez.

Az asszonyok annak idején az egykori villanytelep melletti sekély partszakaszra hordták a mosnivalót, s a gyerekek gyakran legyeskedtek körülük pecabotokkal, hiszen a felkevert szappanos víz vonzotta az apró halakat. A sekély vízben járva-kelve vigyázni kellett: az óvatlan ember talpába könnyen sulyom vagy eszkábaszög (U alakú, csónakjavításra használt szög) szúródhatott, később igen nagy kellemetlenséget okozva. A kagylóhéjakkal is vigyázni kellett, de ha visszaemlékszünk a Tüskevárban olvasottakra, ott is elhangzott Matula szájából, hogy a nyár végére olyan talpad lesz, hogy még a drót se megy bele! A sulymot, a vízigesztenyének is nevezett növény tüskés termését egyébként gyűjtötték és főzték, majd fogyasztották a gyerekek. A sulyomhoz hasonló ártéri eledel volt a gyékény és a virágkáka tömzsi rizómája is, no meg a folyami rák és a kormorántojás. De amint elkezdett érni a som vagy a vadkörte, a gyerekek csapatostul indultak a Kozara-erdőbe, hogy megtömjék tarisznyájukat az erdei kincsekkel.

A szivárványos ökle…

Ez az aprócska halfaj ma már védett, és alig fellelhető valahol. Hajdan a legjobb süllőcsaliként tartották számon. Ez az igencsak attraktív megjelenésű, kis hal igazán egyedi módját választja annak, hogy biztonságban tudja ivadékait. A nőstény ökle, testéből hosszan kinyúló tojócsöve segítségével, a festő- vagy tavikagylók belsejébe rakja le ikráit, majd a kikelt ivadékok egy ideig még a kagyló oltalmában fejlődnek.


A szivárványos ökle (forrás: tiszatoelovilaga.hu)

A pecázáshoz szükséges csalit is maguk gyűjtötték be a kicsik, meg persze az idősebbek is. A megfontoltabb, türelmes pontyozók szigorúan főtt és/vagy áztatott kukoricával horgásztak, míg a fiatalok a gilisztával is megelégedtek. A trágya- és földigilisztát igencsak szerették a keszegek, de gyorsan lecsipegették a horogról, ezért a furfangos pecások a lápos részeken kiásott, sokkal tartósabb ún. drótkukacot tűzték szívesebben a horogra. A közeli Kígyós-patakban a piócákat, nadályokat is örömmel gyűjtötték, melyekkel később a kitartóbb horgászok szép harcsákat akasztottak. A tavikagyló belseje, a „tesziveszivel” fogott szivárványos ökle (helyi nevén: puckos) és az éppen páncélját váltó folyami rák is kedvelt csali volt mind a horgászok, mind pedig a halak körében. Ma az imént felsorolt csalik többsége már nem jöhet szóba, hiszen napjainkban már védett fajokról beszélünk, melyek sajnos igen ritkává váltak.

De bármennyit változott is a világ, a horgászat szépsége nem tűnt el teljesen. Ott van minden dobásban, rezdülésben, elmerengő pillanatban a vízparton. És azokban a történetekben is, amelyeket még mindig továbbadunk egymásnak… A következő alkalommal már kimozdulunk: megnézzük, esznek-e a halak a Dunán!