Munkáiból, melyeknek a vizualitáson kívül a tartalmi mondanivalójuk is mind hangsúlyosabb, a Medusa Filmnapokon kaphatott ízelítőt a közönség. A december 10-ei megnyitóünnepségen Palásti két kiállítását, a Strabismust és a Balkan discót, illetve két rövidfilmjét tekinthette meg a közönség. A művésznőt érdeklődéséről, szemléletmódjáról kérdeztük.

— Minden esetben a fotóból, illetve vizualitásból indulsz ki, és azt más műfajokkal társítod, az eredmény pedig egy látható, érezhető, megfogható, megélhető intermédiás projektum, melyhez rendszerint egy átfogó magyarázat is tartozik, éppúgy, mint az itt látható kiállításokhoz is. És itt már konceptualizmusról beszélünk, vagy mégsem?

— Ha a kontextus kérdését vizsgáljuk, akkor igen, mert az ötlet, a koncepció (elképzelés) is nagy szerepet játszik a megvalósítással együtt, de nem ad neki elsőbbséget. Így konceptuális művészetről az én esetemben nincs szó. Inkább egy olyanfajta művészeti kísérletről, vagy akár kulturális aktivizmusról, amely egy komplex interdiszciplináris és multimediális vizsgálata a művészeteknek és a kultúrának egyaránt. Így inkább a „művészet a kultúra korában” meghatározást használnám a munkáimra, mely kifejezés azt jelenti, hogy a művészet kulturális gyakorlattá vált, vagyis beleavatkozik a mindennapi életfolyamatainkba. Mert ma már nem elég az, hogy valami szép legyen, és csak a hangulatot adja vissza, hanem mondania is kell valamit. Ez egy koegzisztencia, a kettő most már elválaszthatatlan egymástól. A tiszta esztétikus mű kevés, rá kell adni egy másik dimenziót is, egy kritikát, egy rálátást vagy az interpretációját annak, ami a társadalomban történik.

— Mikor vált a művészeted esztétikán túlivá, a téged körülvevő világról alkotott véleményed kinyilatkoztatásának felületévé?

— Az akadémia vége felé jöttem rá, hogy az, ami engem foglalkoztat, mindenki mást is érint. Akkor eszméltem rá, hogy ha már megadatik nekem a lehetőség, hogy közöljek valamit, és pár ember eljön megnézni a kiállításomat, akkor legyen annak egy univerzálisabb mondanivalója is.

— Mikor érzed azt, hogy valamihez hozzá kell szólnod oly módon, hogy bevonod a művészetedbe?

— Én folyton úgy érzem, hogy hozzá kell szólnom az eseményekhez, de persze nem mindig adatik meg ez a lehetőség, és talán még nem is vagyok annyira kifinomult, hogy ezt a válaszreakciót minden esetben projektálni lehessen. Persze mindannyiunkban ott motoszkál a szándék, hogy reagálni kellene, de a legnagyobb kérdés az, hogy hogyan. Mindennap tapasztalunk olyan dolgokat, társadalmi, politikai történéseket, amelyekre reflektálni lehet, de a művészet nem úgy működik, hogy rögtön beugrik a hogyan — legalábbis nálam nem. Bizonyos időnek el kell múlnia ahhoz, hogy a dolgok letisztuljanak, és ráérezzek arra, hogy milyen módon reagáljak. Le kell ülnöm, meg kell gondolnom, rengeteg szakirodalmat kell elolvasnom ahhoz, hogy megtudjam, ki csinált még hasonlót, volt-e már ilyen, és hogy egyáltalán merre induljak el.

— Két kiállításodat láthattuk, a Strabismust, melyet Jelena Vladušić művésznővel közösen alkottatok, valamint a Balkan discót. A tájékoztatót olvashattuk a programban, én viszont kíváncsi lennék ezeknek a projektumoknak a megszületésére is.

— A Strabismus úgy indult, hogy a barátnőmmel, Jelenával 2009-ben meghívást kaptunk Macedóniába egy kiállításra. Mivel mind a kettőnknek lejárt az útlevele, együtt kellet érte sorba állnunk. Hajnali háromkor már a követségen kellett lennünk, és délután háromkor kerültünk sorra. Leginkább azonban a fotografálás érintett meg bennünket. Beraktak bennünket egy fehér dobozba, melyben a fényviszonyok alkalmatlanok, a kamera pedig olyan közel van az ember arcához, hogy technikailag is lehetetlen, hogy valósághű kép készüljön róla. Ebből kiindulva és fölindulva azt gondoltuk, hogy erre azonnal reagálnunk kell. Minden nagyon gyorsan történt: szep-temberben kaptuk meg az útlevelünket, mellyel december 19-étől kezdve vízummentesen utazhattunk, és már pár héttel a határ megnyitása előtt megcsináltuk az első kiállítást Újvidéken, hamarosan pedig Belgrádban is. Így annak, hogy vízummentesen utazhatunk — azzal a feltétellel, hogy mindannyian kancsalok vagyunk —, volt egy feedbackje (visszacsatolás).

A Balkan disco létrejötte pedig a véletlen műve. 2010-ben meghívtak Olaszországba, a Benetton kommunikációs kutatóközpontjába egy kéthetes munkatapasztalat-gyűjtésre. Egy vicenzai ismerősömtől hallottam, a Balkan discóról, ő javasolta, hogy menjünk oda szórakozni. Megismerkedtem a tulajdonosával, aki aztán felkért, hogy fényképezzek. Nem az volt a célom, hogy az ott készült képanyagból kiállítást állítsak össze, de amikor utólag számítógépen megnéztük a fotókat, rájöttünk, hogy mély értelmet hordoznak, megmutatják ugyanis, mit jelent a kétezres években balkáni gastarbeiternek lenni Olaszországban. Láttatni engedik, mennyire fontos a mai fiataloknak a divat és a turbofolk (mely a kilencvenes években a háború sound trackje volt), hogy mit jelent ez nekik ma, valamint hogy maradt-e még bennük egy ilyenfajta felfogás. Be kell vallanom, hogy először nagyon féltem, Vicenzának az a része egy olyan szubkultúra, mely pontosan azt az érzést kelti, mintha visszacsöppentem volna a kilencvenes évekbe, de csak vizuálisan, merthogy nagyon kedvesen fogadtak. Aztán kiderült: a Balkan disco nemcsak Szerbiáról szól, hanem oda járnak a horvátok és a bosnyákok is, és mind együtt buliznak. Szó sincs a történelemről meg a háborúról, csak az életstílus meg a divat maradt meg: az amit a kiállításon is bemutattam.

— Két rövidfilmedet is láthattunk a rendezésedben. Csak kacérkodsz a filmmel, vagy vannak ezzel kapcsolatban konkrét elképzeléseid is?

— Jelenleg nincsenek. Annak idején voltak, és azt gondoltam, hogy sokkal jobb leszek benne, a végén azonban rájöttem, hogy a fotográfia az én médiumom. A rövidfilmeket egy Atelier Varan nevű francia workshopon készítettem 2007-ben, és azóta nem is foglalkoztam filmmel. De nem visszakozom, végtére is a témától függ, hogy milyen médiumba fogom belelátni a megvalósulását.