Isten egyháza több mint kétezer esztendős. A szerbiai politikai pártok átlagos életkora nem éri el a húsz évet sem. Az egyház a közös hitre épül, a pártvezetés az egyéni érdekekre. Egyik pap barátom találóan mondta: „Az a jó politikus, aki a saját érdekei mellett a nép érdekeit is szem előtt tartja, s tesz értük.” Esetünkben a vajdasági magyarság érdekeiért.

Az elmúlt két évezredben, különféle korokban, különböző államokban más-más módon próbáltak a közéleti uralkodók fogást találni az egyházon, behódolásra kényszeríteni a papságot. Erőszakkal, ígéretekkel, pénzzel. Az uralkodók, pártok eltűntek — az egyház megmaradt. Az országhatalmak és a politikai pártok folyamatosan erőlködnek, hogy ne ők szolgálják Istent és az egyházat, hanem az egyház szolgálja napi politikai érdekeiket.

Az Egyház mindannyian vagyunk, de inkább mégsem

Hitünk tanítása szerint az Egyházat mi mindannyian alkotjuk. Akik hiszünk Istenben, és megpróbálunk az ő tanítása szerint élni. A valóságban azonban a vallási életet alapjában és meghatározóan a hierarchia, azaz a hivatásos, főállású papok (a pápától a szerpapig) és az egyházi hivatalnokok irányították, irányítják. A politikusok figyelme is kizárólag rájuk irányul. Olykor mágikusan vágyódnak rá, hogy a papság melléjük álljon, vagy (jaj!) nehogy a papság rossz véleményt mondjon a politikai baklövéseikről! Az egyháziak általában hallgatnak a közéleti napi politikáról, és végzik a maguk evangelizációs feladatait. A hatalom meg tegye a maga dolgát. Ó, milyen sokszor hiányzik az Egyház figyelmeztető, helyes útra térítő intő szava a politikusi túlkapásokról! Különösen nálunk, kisebbségben élőknél!

Sokan és régóta kutatják a politika és az egyház hatékony együttműködésének lehetőségeit. Nehéz ügy. Addig talán eljutottunk, hogy már nem vagyunk a végletek rabjai. Normális ember már nem mondja, hogy a politika a teljes erkölcstelenségre épül — meneküljön tőle, aki becsületes! Azt sem, hogy az egyháziak, a papok mindannyian és mindig „imába foglalhatóan” viselkednek. Ha a hívő emberek minden politikai tevékenységet ördögtől valónak tartanának, megszöknének előle, akkor azok érvényesülnének és uralkodnának, akiknek a keresztény értékek nem fontosak. A közélet és a politika túl komoly és veszélyes föladat, nem bízható csupán a hivatásos politikusokra.

Sokszor érzünk haragot, olykor talán gyűlöletet is a politikusaink iránt, akik miatt nehéz a sorsunk, igazságtalanságok érnek bennünket. Ne gyűlöljük őket! Imádkozzunk értük (mi különösen a vajdasági magyar közéleti vezetőinkért), hogy Isten megvilágosítsa az elméjüket, ismét a jó szándék vezérelje őket.

A pápai útmutatás mindannyiunknak szól

Az egyházi dokumentumok közül a Christifideles Laici (Krisztus-hívő laikusok) című dokumentum adja a legjobb útmutatást. Ez II. János Pál pápa szinódus utáni apostoli buzdítása a világi hívőknek az Egyházban és a világban betöltött hivatásáról, küldetéséről. Harminc esztendő elmúltával sem veszített időszerűségéből. Központi gondolata: a szolgálat. Mindenkinek ajánlom, hogy olvassa el.

„Az új egyházi, társadalmi, gazdasági, kulturális és politikai helyzet a világi hívők nagyon aktív tevékenységét követeli. Bár az érdektelenség soha nem igazolható, manapság fokozottan bűn lenne. Senki sem maradhat tétlen” — olvasható az apostoli buzdításban.

A közéleti tízparancsolat

Ma nagyon nehéz a tízparancsolat szerint, azaz keresztényként élni. Becsapnak, sőt megaláznak bennünket. Meg kell tartani a hitünket és erkölcsünket, noha látjuk, hogy körülöttünk a bűnösök érvényesülnek. Tudjuk: Isten nem fizet minden szombaton, de senkinek sem marad adósa.

Sajnos az egyházi és a politikai erkölcs manapság nagyon eltér egymástól. Például: a hívő embernek nem szabad hazudnia, a politikus pedig igazmondással nem nyerhet választásokat!

Itt is tud az egyházi tudomány jó útmutatóval szolgálni minden közéleti vezetőnknek (aki hajlandó tanulni)!

Valentin Zsifkovits, a Grazi Egyetem professzora még 1990-ben írta meg az Erkölcsöt a politikába! című, ma is időszerű tanulmányát. Ebben megfogalmazta a politikusok tízparancsolatát.

A szerző a tanulmányában minden parancsolathoz rövid útmutatást ad, kedvcsinálónak idézem magukat a parancsolatokat.

1. Az egyéni érdeket kapcsold össze a közjóval, a közösség érdekével!
2. Törekedj a hatalomra, de ezt az igazság és a szeretet szolgálatába állítsd!
3. Keresd a sikert, de közben ne áruld el lelkiismeretedet!
4. Próbálj az ellenfélben és az ellenségben testvért és barátot látni!
5. Szállj szembe az alsó határerkölccsel, és ne feledkezz meg arról, hogy van lehetőség fölső határerkölcsre törekedni!
6. Szónoklatokban és ígéretekben maradj hű az igazsághoz!
7. Mint politikus légy a média barátja, de ne hallgatója; mint újságíró érezz felelősséget a média iránt, mint fogyasztó légy kritikus vele szemben!
8. Légy hű az alapelvekhez, de ne légy merev az alapelvek tekintetében!
9. Úgy törekedj anyagi javakra, hogy közben ne sértsd meg, hanem támogasd a nem materiális értékeket!
10. A politikai élet valóságában is kövesd azokat az alapelveket, amelyek politikai tevékenységednek értelmet és célt adnak!

Politizáljon-e a pap?

Mi, laikusok elvárásokkal vagyunk az egyházi hierarchia iránt. Arra is „vetemedünk”, hogy elvárjuk, sőt megköveteljük az egyházi vezetőinktől, hogy keményen szóljanak bele a közéletbe. Mintegy ők legyenek a lelkiismeret ott, ahonnan a lelkiismeretet már régen száműzte a szűk látókörű pártpolitika. Amikor egy-egy pap operatív, végrehajtó szerepet vállal a pártpolitika által irányított közéletben, az általában nagyon rossz visszhangra talál, és balul sül el.

Dr. Osztie Zoltán, a budapesti Nagyboldogasszony-főtemplom plébánosa, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének elnöke a NOL-nak adott interjújában a következőket nyilatkozta:

„Nem szabad bezárkóznunk imádságainkkal a templomba. Ha befolyásolni akarjuk az eseményeket, akkor meg kell szólalnunk. Máskülönben csak magunkat tehetjük felelőssé, ha nem úgy alakulnak a dolgok az országban, ahogyan helyesnek tartjuk. Ha nem foglalunk állást közéleti ügyekben, akkor tovább rontunk az egyház megítélésén, mely így is rendkívül rossz. Igenis politizálni kell. […] Természetesen nem pártpolitikai elkötelezettségről beszélek. […] Kormányok jönnek és mennek, az egyház marad.”

Gyakran hiányoljuk, miért nincs nyilvános párbeszéd az Egyház és a politikum között. Az Egyház miért nem használja nagy erkölcsi tekintélyét? Az Egyház annyira ki volna szolgáltatva a párthatalomnak, hogy nem mer megszólalni? Voltak ennél sötétebb időszakok is a közelmúltban, s az Egyház túlélte. Másra gyanakszom. A szűk pártpolitika által irányított közélet olyan, mint egy piszkos folyó. Abba hiába engednénk tiszta vizet. Nem a piszkos rész tisztulna meg, hanem a tiszta víz válna zavarosan szennyezetté. Ilyen lenne az Egyház párbeszédbe bocsátkozása. Teszi tehát ki-ki a maga dolgát. Tartalmilag nem találkoznak ügyeik. Formailag igen. Az elrabolt egyházi vagyon visszaszármaztatása, az egyház megadóztatása, a templomok felújítására adott morzsák, a nagyobb ünnepeinken való közös jelenlét…

Kis vajdasági valóságunk

Mi a helyzet, milyen a viszony a vajdasági magyarság közéleti vezetői és helyi egyházi intézményeink között? Lehetne erről őszintébben, nyíltabban szólni, mintsem a sajtónk teszi. Avagy mégsem? A protokolláris egyházi interjúk helyett rá lehetne kérdezni a püspökök, papok véleményére sok időszerű közéleti kérdésben. Nincs ok a félelemre. (Az Egyházat veszélytelenebb bírálni, mint a pártvezéreket. Az Egyház ugyanis nem bosszúálló, hanem Isten kezébe helyezi a gondolataink és cselekedeteink elbírálását. A pártpolitika egészen más.)

Vajdasági egyházi vezetőink utolsó nagy és intézményes közéleti szerepvállalása 2010-ben volt, amikor a Vajdasági Magyar Szövetség kezdeményezésére létrejött a Magyar Összefogás lista a nemzeti tanácsi választásra (dr. Korhecz Tamás listavezetővel). Ennek az volt az új és vonzó varázsa, hogy a listán egy civil — egy párttag sorakozott, s a 35-ből 18 volt a civil, s eggyel kevesebb a párttag. Ezen a listán vállalták jelenlétüket a legrangosabb egyházi vezetőink, így támogatva a remélt tényleges magyar összefogást. Az MNT tagja lett dr. Német László nagybecskereki megyés püspök, dr. Csete Szemesi István, a Szerbiai Református Keresztyén Egyház püspöke, dr. Dolinszky Árpád, az Ágostai Hitvallású Evangélikus Keresztyén Egyház püspöke, valamint dr. Pénzes János szabadkai megyés püspök személyes küldöttjeként dr. Horváth Endre plébános. (Pénzes püspök úr személyesen indokoltan nem vállalhatta, hiszen akkor szerepet kellett volna vállalnia a horvát nemzeti tanácsban is. Az egyházmegye híveinek jelentős része horvát.) Nagy erkölcsi támogatása volt ez akkor a vajdasági magyar összefogásnak, és csupán a hívek kis része berzenkedett ellene.

Tudták-e egyházi vezetőink, hogy mit vállalnak? Bizonyára. Sejthették, hogy kvázi számbeli kisebbségből is a VMSZ irányítja majd a Magyar Nemzeti Tanácsot. Csak éppen azt nem tudhatták, hogy miként. Eleinte nem mutatkozott meg a párturalom a maga meztelen valóságában és kegyetlenségében. Demokratikusan és valóban az összmagyar érdekek útján haladt az MNT. Minden tagjának véleménye számított, tehát egy jó légkörben jól érezték magukat az egyházi képviselők is. Lehet, hogy az egyháziaknak korábban is voltak apróbb észrevételeik, de az igazi töréspont, a bizalom megrendülése akkor következett be, amikor és főleg ahogyan Pressburger Csabát leváltották a Magyar Szó főszerkesztői tisztségéből. Itt a VMSZ megmutatta minden pártos ismérvét (amely nem csupán rá jellemző), arroganciáját. Amikor ehhez csatlakoztak a „nem párttagok” is, akkor a kép letisztult. Ezután az egyházi vezetők ritkán szólaltak föl, és mind gyakrabban maradtak távol az ülésekről. Mondhatni: csalódtak. Nem ilyen összefogásban reménykedtek.

Nem mondtak nyilvános bíráló szót. Nem szokásuk. A gondot nem ők okozták, nem is nekik kell megoldaniuk.

A másik törésvonal az volt, amikor a magyar politikum nyíltan beleszólt a református püspökválasztásba. Egyértelműen az egyik jelöltet támogatva. Ezt egyházi körökben nem veszik jó néven.

A tények arról szólnak, hogy az egyházi vezetőink már nem hisznek annyira a korábbi ígéretben, hogy a vajdasági magyar összefogás letéteményese a VMSZ. Egy püspök sem tagja a Magyar Nemzeti Tanácsnak. A nagybecskereki püspökséget dr. Német László püspök személyes küldöttjeként képviselő Bővíz László atya ritkán jelenik meg az üléseken, csak — a törvényes minimumként előírt — évente egyszer. (Ez is álláspont!) Ezzel egyidejűleg a szabadkai püspökséget képviselő Paskó Csaba atya az MNT végrehajtó hatalmában is tisztséget vállalt. A két protestáns egyház képviselője, Dolinszky Gábor püspökhelyettes ritkán hallatja a hangját.

A bizalmat nehéz megszerezni, de könnyű elveszteni. A látottak és a hallottak alapján úgy tűnik, hogy igencsak megingott a bizalom a vajdasági magyar egyházi és közéleti vezetés között. Ahol nem az emberbaráti szeretet és a hitbéli tanítás az alapja a politizálásnak, ott az egyháznak jellegénél fogva nincs mozgástere. Helye sem. Amint azt Böjte Csaba atya megfogalmazta: „Jézus nem a civakodás, hanem a szeretet parancsát adta nekünk. Mennyivel másabb lenne a világ, ha ezt meg tudnánk tanulni, meg tudnánk fogadni. Szívünk már régen nem a béke és a szeretet háza.” Vajon mennyire uralja a szeretet ma a vajdasági magyar közéletet? Látjuk. Ezen az Egyház sem tud változtatni, mert nem az ő területén történnek az önmegsemmisítő csatározások.

Egyházaink tevékenységét, életét és mozgásterét egészen más tanítás határozza meg, mint a laikusi közéletét. A Bibliának s az evangéliumnak a hívő ember sem fordíthat hátat, nemhogy az egyházi vezető. Még ha a pillanatnyi közéleti hangulat látszólag indokolná is! Nyissák föl bárhol a Bibliát, találnak-e olyan tanítást, mely ráillik a jelenlegi vajdasági magyar politikai irányításra? Aligha. Viszont rengeteg olyant, amely egy másféle, jobb, krisztusibb útra irányít bennünket.

Idézzük föl Lukács evangélista szavait: „Az uralkodók zsarnokoskodnak népükön, s akik hatalmat gyakorolnak rajtuk, jótevőiknek hívatják magukat. Köztetek ne így legyen, hanem a legnagyobb legyen olyan, mint a legkisebb, és az elöljáró olyan, mint a szolga.”

Vagy mennyire fogadják meg közéletünk alakítói Máté evangélista hasznos tanácsát: „Hallottátok a parancsot: szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet! Én pedig azt mondom nektek: szeressétek ellenségeteket (tegyetek jót haragosaitokkal), és imádkozzatok üldözőitekért (és rágalmazóitokért).”

A politikusok védőszentje Szent Morus Tamás, akinek az igazság és az erkölcs fontosabb volt, mint a hatalom. Amikor majd politikusaink tanulnak tőle, egész más lesz a viszony az Egyház és a politika, meg egyáltalán a közélet között. Mindannyiunk boldogsága érdekében. Istennek tetszően élni és uralkodni — be szép is lenne! Te mit tettél érte, Testvérem?

A szerző, Miskolczi József, a Keresztény Értelmiségi Kör elnökhelyettese