Beszélgetés Papp Miklóssal, aki meghódította a Kilimandzsárót — 5895 méter tengerszint feletti magasságon, ott, ahol vegetáció sincs már, csak vulkáni hamu, kopár sziklák és néhány bátor túrázó, harcolni önmagaddal, a testeddel, a hideggel, a kimerültséggel, a magaslati betegségekkel emberpróbáló. Amikor Ernest Hemingway a Kilimandzsárón járt, még húsz négyzetkilométernyi hótakaró borította a hegy tetejét, amikor Papp Miklós hódította meg a csúcsát, akkor már csak kettő.
A topolyai férfi júliusban vállalkozott rá, hogy elutazik Tanzániába, és egy magyarországi csoport tagjaként megbirkózik Afrika szent hegyével.
* Technikai szempontból nehéz túrának számít a Kilimandzsáró megmászása?
— Aki fizikailag képes napi nyolc-kilenc órát talpon lenni, és megerőltető körülmények között higgadt és kitartó maradni, az gond nélkül végig tudja csinálni az expedíciót. A Kilimandzsáró megmászásához nincs szükség semmiféle alpinista előéletre, csupán pszichikai erőnlétre. A túrázó fejében dől el, hogy föl tud-e jutni. Engem csupán a csúcshódítási napok viseltek meg, a kalandtúra legnehezebb pillanataiként emlékezem vissza rájuk. Négyezer-ötszáz méter fölött magaslati betegségek jeleit észleltem magamon, melyek gyógyszerekkel nem csillapíthatóak, csak pozitív gondolkodással. Szédülni kezdtem, fájt a fejem, hányingerem volt, nem tudtam aludni, és képtelen voltam racionálisan gondolkodni. A vezetőnk a túra elején azt mondta, amikor már az ájulás szélén leszünk, és úgy érezzük, nem tudunk továbbhaladni, akkor se hagyjuk, hogy úrrá legyen rajtunk a félelem, hiszen mindig van bennünk még tíz-tizenöt százaléknyi energiatartalék.
* Sikerült átlendülnöd ezen a holtponton?
— Igen. Ebben nagyon sokat segített az előakklimatizálódás a Kilimandzsáró mellett fekvő Mount Meru hegyen (a Szocializmus-csúcson). Mivel az átlagember nincs hozzászokva a nagy tengerszint feletti magassághoz, a Kilimandzsáró megmászása előtt a 4566 méter magasságú Merut is meghódítottuk. A vezetőink ott figyelték meg az állóképességünket, és minden reggel mérték a véroxigénszintünket. Ha az rendszeresen egy meghatározott érték alá csökkent volna, akkor nem engedték volna, hogy továbbinduljunk. Mivel velem a Merun minden rendben volt, semmi akadálya sem volt annak, hogy néhány nap múlva megérintsem a Kilimandzsáró havát. A Kilimandzsáró tetejére, az Uhurura (Győzelem-csúcsra) hat út vezet föl. Mi egy közepes nehézségűt választottunk. Ahogy haladtunk fölfelé, úgy ritkultak körülöttünk az élőlények, hűlt a levegő, csökkent az oxigénmennyiség, fogyott az energiánk, fokozódott az izgalmunk.
* Milyen állapotban érkeztetek meg a csúcsra?
— A csúcshódításra éjjel indultunk. A fejünkre lámpát szereltünk, és annak fényénél tapogatóztunk a sötétben a sziklák között. A túra utolsó fél órájában olyan szintű pszichikai és fizikai fáradtság vett erőt rajtam, hogy nem is emlékszem rá, hogyan jutottam föl a csúcsra. Kikapcsolt az agyam, csak kapaszkodtam a mászóbotomba, figyeltem az előttem haladó társam két sarkát, és így haladtam előre a többiek után. A távolból mindig hallottam kísérőnk bátorító szavait: „Pole pole, hakuna matata!” Ez azt jelenti, hogy csak lassan, lassan, élvezd az életet! Már majdnem a hegytetőn voltunk, amikor elkezdett virradni. Nekem a fény adott erőt az utolsó méterekhez. Amikor fölértünk az Uhurura, azt szerettem volna, hogy minél előbb induljunk meg lefelé. Éreztem egy kis tompa boldogságteljes érzést, elkészítettem a kötelező csúcsfotómat, örültem mások és a saját teljesítményemnek, néhány pillanatig csodáltam fölöttünk az eget, mert az egészen közel került hozzánk, ám a rosszullét miatt az igazi eufória nem a csúcson kerített hatalmába, hanem amikor leértem. Akkor tudatosodott bennem, hogy megcsináltuk. A boldogság körülbelül öt percig tartott, aztán már arról beszéltünk, hogy mi legyen a következő kihívás. Volt abban valami félelmetes, hogy nem is élveztük ki rendesen a kitűzött cél elérését, helyette azonnal a következőt kezdtük el tervezni. Januárban vagy a Himalájára, vagy Dél-Amerika legnagyobb csúcsára, az Aconcaguára megyünk.
* Hegymászás közben beszélgettetek egymással?
— A csúcshódítási napokon nem, de egyébként felhőtlen és jókedvű beszélgetéseink voltak, sokat ismerkedtünk, viccelődtünk és fényképezkedtünk. A csúcshoz közeledve viszont mindenki csendben menetelt, egyáltalán nem kommunikáltunk egymással, mert azzal is fogyott volna az energiánk. Csak figyeltük a másikat, jól van-e.
* Lelkileg hogyan készültél az útra?
— Tudtam, hogy nagyon nehéz vállalkozás lesz, de elhatároztam, hogy bármi történjen is, meg fogom csinálni. Mivel a csapattársaim és én is szellemi munkát végzünk, mindannyian fizikai megterhelésre vágytunk, azért is jelentkeztünk a túrára. Én egy szabadkai cégcsoport informatikai részlegét vezetem, ahol nap mint nap nagy felelősséggel járó feladatokat kell teljesítenem, így már alig vártam, hogy kivonulhassak a természetbe, és pszichikai teher helyett hátizsákot vegyek a vállamra, azaz kikapcsolódjak.
* Mit vittél magaddal a hátizsákodban?
— Lélekjelenlétet, hitet, kitartást, kurázsit, teát, vizet, édességet, elsősegélycsomagot, meleg ruhát, szélkabátot. Olyan segédeszközöket vittem a hátizsákomban, amelyek a túléléshez szükségesek. A szállásról és az ételről nem magunknak kellett gondoskodnunk, úgynevezett porterek, hegyi segítők hordták helyettünk a sátrat, a hálózsákot és az élelmet. Útközben nagyon sok folyadékot kell inni, úgy mondták, hogy ahány kilométer magasan vagyunk, annyi liter vizet kell meginnunk. Ezt a mennyiséget szinte lehetetlen volt elfogyasztani, hiszen a gyomrunk görcsben volt, az ételt is nehezünkre esett lenyelni, ezért leginkább csokoládéval és energiazselével emeltük a vércukorszintünket. A vízbe fertőtlenítőtablettát raktunk, hogy ne kapjunk el semmiféle fertőző betegséget. A táborhelyeken igyekeztek olyan ételeket készíteni nekünk, amelyeket itthon már megszoktunk, például sokszor tálaltak sült csirkét és zöldségben gazdag főzelékeket.
— Igen, finom volt, de a banánsört nem kellett volna megkóstolnom. Zöld banánból készül, tizenkét százalékos az alkoholtartalma, és szénsavmentes. Nem a mi szájízünknek való.
* Hogyan érezted magad, amikor hazaértél?
— Lelki üdvösséget és fizikai gyengeséget éreztem. A jobb kezem három ujját egyáltalán nem tudtam mozgatni, valószínűleg túra közben fagytak meg. Emellett az immunrendszerem is legyengült, megbetegedtem, az influenza tünetei léptek fel. Megfordult a fejemben, hogy elkaphattam valami afrikai járványt, de mivel az utazás előtt fölvettük a kötelező oltásokat, és lázam sem volt, nem volt okom a félelemre. Ágyban fekve nézegettem a Tanzániában készült fotókat. Büszke voltam magamra, hogy nekivágtam Afrika szent hegyének. Egy-egy ilyen túra szerintem nemcsak arra jó, hogy ledöntsük saját korlátjainkat, hanem arra is, hogy tágítsuk határainkat. Ha az ember túl sokat gondolkodik egy utazáson, és alaposan átgondolja a merészebb döntéseit, akkor nem fog elindulni, mert egy idő után úrrá lesz rajta a félelem. Ezért ha kedvet kapok valamihez, rögtön lépek. Az igazi élet a komfortzónánkon kívül kezdődik. Sokan közülünk nem mernek új dolgokat kipróbálni, a környezet által diktált magatartást gyakorolják, a biztonságos életet választják. Ám ha beletörődünk a félelmeinkbe és a korlátjainkba, akkor saját magunk rabjaivá válunk, egész életünkben egy helyben fogunk toporogni. Meg kell tanulnunk álmodni, és az álmokat valóra váltani.
