Pole pole, hakuna matata!

Pole pole, hakuna matata!

Beszélgetés Papp Miklóssal, aki meghódította a Kilimandzsárót — 5895 méter tengerszint feletti magasságon, ott, ahol vegetáció sincs már, csak vulkáni hamu, kopár sziklák és néhány bátor túrázó, harcolni önmagaddal, a testeddel, a hideggel, a kimerültséggel, a magaslati betegségekkel emberpróbáló. Amikor Ernest Hemingway a Kilimandzsárón járt, még húsz négyzetkilométernyi hótakaró borította a hegy tetejét, amikor Papp Miklós hódította meg a csúcsát, akkor már csak kettő.

A topolyai férfi júliusban vállalkozott rá, hogy elutazik Tanzániába, és egy magyarországi csoport tagjaként megbirkózik Afrika szent hegyével.

* Technikai szempontból nehéz túrának számít a Kilimandzsáró megmászása?

— Aki fizikailag képes napi nyolc-kilenc órát talpon lenni, és megerőltető körülmények között higgadt és kitartó maradni, az gond nélkül végig tudja csinálni az expedíciót. A Kilimandzsáró megmászásához nincs szükség semmiféle alpinista előéletre, csupán pszichikai erőnlétre. A túrázó fejében dől el, hogy föl tud-e jutni. Engem csupán a csúcshódítási napok viseltek meg, a kalandtúra legnehezebb pillanataiként emlékezem vissza rájuk. Négyezer-ötszáz méter fölött magaslati betegségek jeleit észleltem magamon, melyek gyógyszerekkel nem csillapíthatóak, csak pozitív gondolkodással. Szédülni kezdtem, fájt a fejem, hányingerem volt, nem tudtam aludni, és képtelen voltam racionálisan gondolkodni. A vezetőnk a túra elején azt mondta, amikor már az ájulás szélén leszünk, és úgy érezzük, nem tudunk továbbhaladni, akkor se hagyjuk, hogy úrrá legyen rajtunk a félelem, hiszen mindig van bennünk még tíz-tizenöt százaléknyi energiatartalék.

* Sikerült átlendülnöd ezen a holtponton?

— Igen. Ebben nagyon sokat segített az előakklimatizálódás a Kilimandzsáró mellett fekvő Mount Meru hegyen (a Szocializmus-csúcson). Mivel az átlagember nincs hozzászokva a nagy tengerszint feletti magassághoz, a Kilimandzsáró megmászása előtt a 4566 méter magasságú Merut is meghódítottuk. A vezetőink ott figyelték meg az állóképességünket, és minden reggel mérték a véroxigénszintünket. Ha az rendszeresen egy meghatározott érték alá csökkent volna, akkor nem engedték volna, hogy továbbinduljunk. Mivel velem a Merun minden rendben volt, semmi akadálya sem volt annak, hogy néhány nap múlva megérintsem a Kilimandzsáró havát. A Kilimandzsáró tetejére, az Uhurura (Győzelem-csúcsra) hat út vezet föl. Mi egy közepes nehézségűt választottunk. Ahogy haladtunk fölfelé, úgy ritkultak körülöttünk az élőlények, hűlt a levegő, csökkent az oxigénmennyiség, fogyott az energiánk, fokozódott az izgalmunk.

* Milyen állapotban érkeztetek meg a csúcsra?

— A csúcshódításra éjjel indultunk. A fejünkre lámpát szereltünk, és annak fényénél tapogatóztunk a sötétben a sziklák között. A túra utolsó fél órájában olyan szintű pszichikai és fizikai fáradtság vett erőt rajtam, hogy nem is emlékszem rá, hogyan jutottam föl a csúcsra. Kikapcsolt az agyam, csak kapaszkodtam a mászóbotomba, figyeltem az előttem haladó társam két sarkát, és így haladtam előre a többiek után. A távolból mindig hallottam kísérőnk bátorító szavait: „Pole pole, hakuna matata!” Ez azt jelenti, hogy csak lassan, lassan, élvezd az életet! Már majdnem a hegytetőn voltunk, amikor elkezdett virradni. Nekem a fény adott erőt az utolsó méterekhez. Amikor fölértünk az Uhurura, azt szerettem volna, hogy minél előbb induljunk meg lefelé. Éreztem egy kis tompa boldogságteljes érzést, elkészítettem a kötelező csúcsfotómat, örültem mások és a saját teljesítményemnek, néhány pillanatig csodáltam fölöttünk az eget, mert az egészen közel került hozzánk, ám a rosszullét miatt az igazi eufória nem a csúcson kerített hatalmába, hanem amikor leértem. Akkor tudatosodott bennem, hogy megcsináltuk. A boldogság körülbelül öt percig tartott, aztán már arról beszéltünk, hogy mi legyen a következő kihívás. Volt abban valami félelmetes, hogy nem is élveztük ki rendesen a kitűzött cél elérését, helyette azonnal a következőt kezdtük el tervezni. Januárban vagy a Himalájára, vagy Dél-Amerika legnagyobb csúcsára, az Aconcaguára megyünk.

* Hegymászás közben beszélgettetek egymással?

— A csúcshódítási napokon nem, de egyébként felhőtlen és jókedvű beszélgetéseink voltak, sokat ismerkedtünk, viccelődtünk és fényképezkedtünk. A csúcshoz közeledve viszont mindenki csendben menetelt, egyáltalán nem kommunikáltunk egymással, mert azzal is fogyott volna az energiánk. Csak figyeltük a másikat, jól van-e.  

* Lelkileg hogyan készültél az útra?

— Tudtam, hogy nagyon nehéz vállalkozás lesz, de elhatároztam, hogy bármi történjen is, meg fogom csinálni. Mivel a csapattársaim és én is szellemi munkát végzünk, mindannyian fizikai megterhelésre vágytunk, azért is jelentkeztünk a túrára. Én egy szabadkai cégcsoport informatikai részlegét vezetem, ahol nap mint nap nagy felelősséggel járó feladatokat kell teljesítenem, így már alig vártam, hogy kivonulhassak a természetbe, és pszichikai teher helyett hátizsákot vegyek a vállamra, azaz kikapcsolódjak.

* Mit vittél magaddal a hátizsákodban?

— Lélekjelenlétet, hitet, kitartást, kurázsit, teát, vizet, édességet, elsősegélycsomagot, meleg ruhát, szélkabátot. Olyan segédeszközöket vittem a hátizsákomban, amelyek a túléléshez szükségesek. A szállásról és az ételről nem magunknak kellett gondoskodnunk, úgynevezett porterek, hegyi segítők hordták helyettünk a sátrat, a hálózsákot és az élelmet. Útközben nagyon sok folyadékot kell inni, úgy mondták, hogy ahány kilométer magasan vagyunk, annyi liter vizet kell meginnunk. Ezt a mennyiséget szinte lehetetlen volt elfogyasztani, hiszen a gyomrunk görcsben volt, az ételt is nehezünkre esett lenyelni, ezért leginkább csokoládéval és energiazselével emeltük a vércukorszintünket. A vízbe fertőtlenítőtablettát raktunk, hogy ne kapjunk el semmiféle fertőző betegséget. A táborhelyeken igyekeztek olyan ételeket készíteni nekünk, amelyeket itthon már megszoktunk, például sokszor tálaltak sült csirkét és zöldségben gazdag főzelékeket.

* Kipróbáltad a Kilimanjaro nevű sört?

— Igen, finom volt, de a banánsört nem kellett volna megkóstolnom. Zöld banánból készül, tizenkét százalékos az alkoholtartalma, és szénsavmentes. Nem a mi szájízünknek való.

* Hogyan érezted magad, amikor hazaértél?

— Lelki üdvösséget és fizikai gyengeséget éreztem. A jobb kezem három ujját egyáltalán nem tudtam mozgatni, valószínűleg túra közben fagytak meg. Emellett az immunrendszerem is legyengült, megbetegedtem, az influenza tünetei léptek fel. Megfordult a fejemben, hogy elkaphattam valami afrikai járványt, de mivel az utazás előtt fölvettük a kötelező oltásokat, és lázam sem volt, nem volt okom a félelemre. Ágyban fekve nézegettem a Tanzániában készült fotókat. Büszke voltam magamra, hogy nekivágtam Afrika szent hegyének. Egy-egy ilyen túra szerintem nemcsak arra jó, hogy ledöntsük saját korlátjainkat, hanem arra is, hogy tágítsuk határainkat. Ha az ember túl sokat gondolkodik egy utazáson, és alaposan átgondolja a merészebb döntéseit, akkor nem fog elindulni, mert egy idő után úrrá lesz rajta a félelem. Ezért ha kedvet kapok valamihez, rögtön lépek. Az igazi élet a komfortzónánkon kívül kezdődik. Sokan közülünk nem mernek új dolgokat kipróbálni, a környezet által diktált magatartást gyakorolják, a biztonságos életet választják. Ám ha beletörődünk a félelmeinkbe és a korlátjainkba, akkor saját magunk rabjaivá válunk, egész életünkben egy helyben fogunk toporogni. Meg kell tanulnunk álmodni, és az álmokat valóra váltani. 

 

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Interjú rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Pole pole, hakuna matata!
Interjú
Facebook

Támogatóink