Magam is többször hangoztattam már: a pergetés a halfogás legmozgalmasabb, legsportosabb formája. Fiatalos, aktív foglalatosság ez, melyben éppen az a felemelő, hogy nyoma sincs benne a parti tétlenségnek, a merev bámulásnak. Türelem persze ehhez is kell, nem is kevés! Nem csüggedhetünk el a tizedik eredménytelen suhintás után. A horgász itt nyitott szemmel járja a partot: figyeli a vizet, próbálkozik, sétálgat, és lélekben már a következő dobás mikéntjét tervezgeti. Egy árnyas bokor alá ejtett gumihal, a vízbe dőlt öreg fűz mellett elhúzott villantó vagy a kövezés mentén táncoltatott wobbler mind-mind magában hordozza a reményt.

Egy tökéletes reggel a pergetésre (A szerző felvételei)

Ennek a horgászatnak a legfőbb erénye mégis a csodálatos egyszerűsége. Nem kell hozzá óriási málha, hatalmas hátizsák vagy autó-csomagtartónyi holmi. Akár biciklire is pattanhatunk: hátunkra kapjuk a botot, a kosárba csúsztatjuk a csalisdobozt meg a legszükségesebb apróságokat, és már vághatunk is neki a horgászatnak. Nem kell a fél horgászboltot magunkkal cipelni, s a nehéz etetőanyagos vödröket, zacskókat is elfelejthetjük.

A bot – „a horgász karjának meghosszabbítása”

Aki alaposabban „megmártózna” ebben a sportban, rendszerint a bot kiválasztásánál torpan meg először. Záporoznak a kérdések: milyen hosszú legyen, mekkora dobósúlyú, hajlékony vagy inkább kemény tartású? A válasz pedig a szaküzletben és a vízparton is ugyanaz: attól függ.

Egy cseppet sem mindegy, hogy a csendes csatornán, holtágak árnyas kanyarulataiban, a hatalmas Duna sodrásában vagy valamelyik horgásztavon próbálunk-e szerencsét. Mint ahogy az sem, hogy sügérre, csukára, süllőre vagy a vizek bajuszos királyára, a harcsára vetünk-e szemet. Egy könnyű, kis gumihalat egészen más szerszámmal illik útjára indítani, mint egy súlyos csukavillantót. Magam is megtapasztaltam, hogy kezdőként az ember hajlamos abba a tévedésbe esni, hogy egyetlen bottal akarja meghódítani az egész vízi világot. Egy darabig el lehet így lenni, hiszen egy közepes erősségű, mintegy 2–2,5 méteres bot sok helyzetben jó szolgálatot tesz. Idővel azonban finomodnak az elvárások. Egy hajlékonyabb bottal a legkisebb csali is életre kel, tisztán érezzük a mélység minden rezdülését, míg a szilárdabb pálcával biztonsággal vethetjük be a testesebb darabokat. Bár a finom szerelékkel hatalmas élmény még egy apróbb sügér fárasztása is, ha a horogra egy derekas balin vagy egy harcsa akad, az bizony megizzasztja a horgászt és a felszerelést is.

Pergetett csuka

A bot dobósúlyát mindig a csalik méretéhez szabjuk. Én két bottal járom a vizeket: egy háromméteres, igen szilárd tartású DAM botot viszek a Dunára, míg a csatornákon és a csendes holtágakon egy 2,40-es SPRO Golden Ridge kapja a főszerepet. Az előbbi nagyszerűen állja a nagy folyó vadságát, az utóbbi pedig régóta hű társam a nyugodt vizeken, ahol a hajszálpontos dobásokon múlik a siker. A kisebb, könnyedebb bottal könnyűszerrel beügyeskedhetjük a csalit a part menti bokrok alá vagy a tavirózsák közti tisztásokba, „ablakokba”. Ám amikor a nagy folyón kell messzire dobni, s a zúgó sodrásban akadók közül kell kiimádkozni a halat, nincs jobb a kemény vágású, erős szerszámnál.

De ne siessünk a vásárlással! Elsőre tegyük le a voksot egy középkategóriás bot mellett, mellyel többféle műcsali is megmozgatható. A vízparton eltöltött órák úgyis megmutatják majd, merre vigyen tovább az utunk.

Az orsó

A jó pergetőorsó igazi értékét csak akkor érzi meg az ember, amikor hosszú évek múltán is simán fut, nem kuszálja a zsinórt, s a küzdelem döntő perceiben sem hagyja cserben a gazdáját. A pergetésben az orsó mindennek a lelke. Egyetlen nap alatt sok száz dobás is szóba jöhet, így elengedhetetlen, hogy az orsó súlya és mérete egyensúlyban legyen a bottal. A nehéz szerszám hamar elveszi az ember kedvét: lefárasztja a kart. Itt sem a drága portéka a lényeg: a megbízhatóság, a sima futás s az egyenletes zsinórrakás sokkal többet ér. A fék finom beállítására pedig ügyeljünk! Sose húzzuk teljesen szorosra, mert egy váratlan, vehemens kirohanás pillanatok alatt elszakíthatja a zsinórt. A féknek éppen akkor kell engednie, amikor a hal ereje már meghaladja a szerelék teherbírását és/vagy a horgász reakcióidejét.

Még sosem hagyott cserben ez a bot…

Fonott vagy monofil?

Örökös vita ez a horgászok között, s aligha születik benne egyhamar egyezség. Manapság a fonott zsinór éli világát, és nem ok nélkül: magam is ezt a fajtát kedvelem leginkább. Nem nyúlik, így a csali minden rezdülése, a legkisebb koppanása is azonnal felfut a markunkig. Olyan finom rezdüléseket is megérzünk vele, amelyek a nyúlósabb zsinóron végleg elhalnának. A hagyományos monofil zsinórnak azonban ugyanúgy megvan a maga előnye. A kezdők kezében jobb segítőtárs, rugalmassága miatt pedig bizonyos helyzetekben határozottan jó szolgálatot tesz. A fő szabály: itt is a vízhez és a célhalhoz kell igazodni. A fonott zsinórnál ügyeljünk arra, hogy szorosan, szépen feküdjön a dobon, és ne töltsük túl az orsót, különben gubancok keserítik majd meg a napunkat.

Az apróságok, melyeken sok múlik

A pergetőtáska mélyén számtalan apró holmi lapul, melyekről a laikus azt gondolná, mit sem számítanak. Kapcsok, forgók, drótelőkék, jigfejek, póthorgok. Pedig néha éppen ezeken áll vagy bukik a pecázás! Egy gyenge kapocs a nagy hal szájában kinyílhat, egy rosszul megválasztott előke elriaszthatja az óvatos süllőt – vagy éppen ellenkezőleg, védtelenül hagyja a zsinórt a csuka borotvaéles fogaival szemben. A tompa horog pedig éppen akkor tréfál meg bennünket, amikor a hosszú órák óta várt egyetlen kapás megérkezik. No meg az is jó, ha van kéznél egy fogó, mert a csuka szájából bizony nem kellemes élmény puszta kézzel horgot szabadítani. Magam sosem indulok útnak anélkül, hogy át ne nézném a szereléket. Néhány perc az egész, de sok bosszúságtól kíméli meg az embert. Ellenőrizzük a zsinór végét, nincs-e kibolyhosodva, nézzük meg a kapcsok tartását, a horgok hegyét – mert a hibát a legjobb még otthon orvosolni, és nem akkor, amikor a hal már odaát küzd a szabadságáért.

Ám legyen bármilyen kiváló a botunk, megbízható az orsónk és csillogó a csalink, a pergetés igazi titka és szépsége mégis a horgász fejében és a víz alatt rejlik. Meg kell tanulnunk olvasni a vizet. Hol tanyázhat a ragadozó? Egy öreg fűzfa hűvös árnyékában? A kövezés szegélyén? A limányok szélén vagy a hídpillér mögötti örvényben? Vajon a mélyben leselkedik, vagy éppen a felszín közelében hajtja a kishalakat? Ezt mind magunknak kell kitapasztalnunk – ebben rejlik a pergetés varázsa.

A pergető, és úgy általában a horgászember, örökös kísérletező. Cseréli a csalit, játszik a színekkel, a vontatás tempójával, a dobások szögével. Megesik, hogy húsz suhintás után sincs semmi mozgás, aztán a huszonegyediknél akkorát ránt a hal, hogy megáll bennünk az ütő. S abban a szent pillanatban minden a helyére kerül. A didergető, ködös reggel, a kilométeres gyaloglások, a szúnyogok hada, a beakasztott csalik s az eredménytelen órák mind szétfoszlanak. A bot meghajol, az orsó muzsikálni kezd, és néhány percre megszűnik a külvilág.

A hidak, zsilipek környékén különösen eredményesek lehetünk

Aki kedvet kapott ahhoz, hogy szerencsét próbáljon a vizeken, annak érdemes ellátogatnia a TOPfish oldalára. Ott a pergetőbotoktól az orsókon s a finom zsinórokon át a jóféle horgokig minden megtalálható, amire a vízi embernek szüksége lehet. Akár kezdő, akár régóta koptatja a partot, biztosan rábukkan a fogához/pénztárcájához való szerszámra.

Ám a vásárlás előtt ne szégyelljünk tanácsot kérni. Az útmutatás néha többet ér a legdrágább portékánál is, hiszen minden víznek megvan a maga sajátos szelleme, minden horgász másképp érzi a botot, és univerzális, mindenre jó felszerelés egyszerűen nem létezik. Amikor pedig összeállt a felszerelés, fogjuk kézbe a botot egy hűvös, ködös, őszi reggelen vagy késő délutánon, amikor az erdő és a nádas árnyéka már hosszan nyúlik el a víz tükrén. Dobjunk a nádas mellé, figyeljük a bot spiccét, a feszülő zsinórt s a vizet. Lehet, hogy aznap hal nélkül térünk haza, de az is megtörténhet, hogy egyszer csak megtorpan a műcsali.