Nem véletlen, hogy a Cambridge Dictionary 2025-ben az év szavának a paraszociális (parasocial) kifejezést választotta, éppen azt a jelenséget megnevezve, amikor valaki érzelmi kötődést él meg egy hírességgel, egy történet szereplőjével vagy a mesterséges intelligenciával, miközben valójában nem állnak kölcsönös kapcsolatban.

A paraszociális kapcsolódás nem „a mai fiatalok hülyesége”, hanem régi pszichológiai alapmintázat, hiszen az embernek, aki társas lény, úgy fejlődött az agya, hogy arcokra, hangokra, történetekre és ismétlődő jelenlétre kapcsolatként reagál. Horton és Wohl már 1956-ban leírta, hogy a tévé képernyőjén visszatérő személyek „otthoni ismerőssé” válnak, és a nézők úgy érezhetik, mintha volna köztük valamilyen kötelék. Ennek a mechanizmusnak ma a közösségi média és az MI csak még nagyobb megerősítést ad. A tartalom folyamatos, személyesnek tűnik, és az algoritmusok gondoskodnak róla, hogy még véletlenül se szakadjunk el tőle.

A kulcsszó az ismerősség. A rendszeres jelenlét (napi videók, sztorik, élők), a személyes és intim részletek megosztása mint a sebezhetőség, párkapcsolati utalások, kulisszatitkok és a közvetlen megszólítás (Sziasztok, drágáim! Csak nektek mondom el!) mind azt üzenik a pszichének, hogy ez közel van, ez hozzám/nekem szól. A valódi kapcsolatok egyik nagy ára a kölcsönösség, hiszen alkalmazkodnom kell, figyelnem kell, időzítenem kell, sőt néha a konfliktust is vállalnom kell. A paraszociális tér ezzel szemben kényelmes, a másik mindig elérhető, amikor én akarom, és olyannak mutatja magát, hogy én azt könnyen befogadom.

Fontos kimondani azonban, hogy a paraszociális kapcsolat nem eleve kóros. Lehet inspiráció, példakép, identitást támogató tükör (különösen serdülőkorban) vagy akár átmeneti kapaszkodó magányos időszakban. Egy fiktív karakterhez fűződő kötődés segíthet megérteni az érzelmeket, feldolgozni a veszteséget vagy kimondani olyasmit, amire a hétköznapokban nincs lehetőségünk.

A gond ott kezdődik, amikor a paraszociális tér kiszorítja a valódi kapcsolódást, vagy amikor a kötődés túl intenzívvé válik. Ilyenkor az életminőség, a figyelem, a pénz, az önértékelés, sőt a világlátás is egyetlen fiktív személy köré rendeződik.

A jelen korban ez azért lehet veszélyes, mert a paraszociális kötődés ma már nem csak rajongás. A platformgazdaságban a figyelem a pénzzel egyenlő, azaz minél jobban kötődünk, annál többet kattintunk, vásárolunk, védelmezünk, harcolunk, kommentelünk. A Cambridge is kiemelte, hogy 2025-ben különösen nagy figyelem kísérte az influencerekkel és MI-chatbotokkal kialakuló egyoldalú kapcsolódásokat. A másik ok, hogy a digitális térben a manipuláció is finomabb. Nem véletlen, hogy az Oxfordi Egyetem 2025-ben az év szavának a rage bait kifejezést választotta, vagyis azt a tartalomtípust, amely direkt dühöt és felháborodást akar előidézni, hogy pörgesse az elérést. Ha valakihez érzelmileg kötődöm, sokkal könnyebben megélem az ő indulatait is, azonosulok, csatlakozom, megvédem — akár akkor is, ha közben a saját idegrendszerem ég ki. Ráadásul itt az MI. A társalgórendszerek már nemcsak tartalmat adnak, hanem válaszolnak is, ezzel új szintre emelve az intimitás illúzióját. A Cambridge hivatalos anyagai is a celebek/influencerek mellett külön megemlítik az MI-chatbotokat mint a paraszociális kapcsolódás friss terepeit.

Aggodalomra akkor lehet okunk, ha a következő jelzések közül érzékelünk valamit: hangulatfüggés (a napom érzelmi állapota látványosan attól függ, mi történik vele), megjelenik a kényszeres követés (csak ránézek — egy óra eltűnik az életemből, és nehéz leállni), háttérbe szorulnak a valódi kapcsolatok (kevesebb találkozó, elmaradó válaszok, felszínesebb jelenlét), torzult összehasonlítás kettőnk élete között (az ő szerkesztett élete lesz a mérce, és én mindig alulmaradok), szélsőséges lojalitás (akkor is védem, ha ellentmondásos, bántó, megtévesztő), illetve a pénzügyi/életviteli következmények (aránytalan költekezés, alvásromlás, munkacsökkenés, étvágyzavarok). Ha ezekből több is tartósan fennáll, érdemes úgy tekinteni rá, mint egy jelzésre. Nyilván valamilyen valódi szükséglet (biztonság, kapcsolódás, elismerés, kompetencia, megnyugvás) túl egyoldalúan csatornázódik egy digitális „kapcsolatba”.

A megoldás több irányból jöhet. Először is ne szégyenítsük magunkat. Tegyük fel magunknak a kérdést: Mit ad nekem ez a kapcsolódás? Nyugalmat? Valahová tartozást? Inspirációt? Menekülést? Válasszuk szét a tartalmat a kapcsolattól. Figyeljünk az igazi kapcsolódásainkra. Íme néhány segítő kontrollkérdés: Az elmúlt héten melyik három hús-vér emberrel volt valódi, kétoldalú pillanatom? Mit tettem ezért aktívan? Mi az a kicsi lépés, amelyet a jövő héten megteszek a kapcsolódásaim folyamán? Segíthet, ha tudatosan kikövetjük, lenémítjuk, esetleg korlátozzuk a használati időnket digitális detox címszó alatt. Szülőként kezdeményezzünk érdeklődő párbeszédeket, melyek nem azonosak a kémkedéssel. Ha egy kamasz egy influencerrel él meg dolgokat, az sokszor nem dac, hanem szükséglet a közösségi érzésre, az identitáserősítésre vagy a megértettségre. Kérdezzük hát meg tőle, hogy mi az, amit benne megtalál, és máshol vagy másban nem. Innen lehet valódi alternatívákat építeni.

Az, hogy a paraszociális lett az év szava, nemcsak nyelvi hír, hanem kulturális diagnózis is. 2025-ben a kapcsolódás iránti vágy és a kapcsolódás szimulációja különösen közel csúszott egymáshoz. A kérdés nem az, hogy nézünk-e tartalmat, beszélgetünk-e MI-vel, vagy rajongunk-e valakiért. A kérdés az, hogy közben marad-e hely az életünkben azoknak a kapcsolatoknak, amelyek néha fárasztóak, néha konfliktusosak, de cserébe valódiak, kölcsönösek, és hosszú távon az idegrendszerünk számára is biztonságot adnak. Egy kicsit aggodalommal gondolok arra, mi lesz majd 2026 szava…