Palócország örökös mesemondójánál, Bácskertesen

Palócország örökös mesemondójánál, Bácskertesen

Toldi István a Falvak Kultúrájáért Alapítvány idei vajdasági kitüntetettje

— Nyugodtan írja meg, hogy az Arany Jánosban, Toldinál járt — mondja a bácskertesi Toldi István, mesemondóversenyek többszörös győztese. Látja, hogy nem értem a célzást, ezért az utcanévtáblára mutat. A Mesefa-díjas, a „Palócország örökös mesemondója” és a Népművészet Mestere címmel elismert mesemondó az idén, január 19-én a Kultúra Lovagja címet is megkapta.

* Mit jelent önnek a mesemondás?
— A magyarságunk hagyományát. Tulajdonképpen a mesék őrzik és mutatják gyökereinket. Kiskoromban édesapám minden este mesélt nekünk. Szép lassan meg is tanultam ezeket a történeteket. A mesék nemcsak szórakoztatnak, hanem megtanítanak bennünket eligazodni az életben, érzelmi kapaszkodókat nyújtanak és segítenek a személyiségfejlődésben. Megmutatják, miként lehet legyőzni a rosszat. A mesében az ember erkölcsi meggyőződéséből kifolyólag nem cselekszik rosszat, és nem azért, mert fél a büntetéstől. Nem a jó győzelme fejleszti az emberben a morált, hanem a hős személyes vonz-ereje, azé a hősé, akinek sorsával és küzdelmeivel a hallgató mindvégig azonosul.

* Mekkora közönséget vonzanak az előadásai? Melyik korosztályból érkezik a legtöbb hallgató?
— A mesek, a mesemondás ideje soha nem jár le. Mesére mindig szükség volt, van és lesz. Mindenki vágyik a varázslatra, a borzongásra, a csodák átélésének élményére. Manapság azonban sokan úgy tekintenek a mesére, mint kizárólag gyerekeknek szóló, haszontalan kitalációra, amelynek a szórakoztatáson — és a gyerek elaltatásán — kívül más haszna nemigen van.

* Pedig újabban, hogy felismerték a mesék óriási összetartó, egyensúlyteremtő, vagyis gyógyító hatását, már meseterápiás gyógyítást is alkalmaznak.
— A mese a XIX. század végéig főként a felnőttek műfaja volt, közösségi összejövetelek alkalmával a mesemondó adta tovább a történetekben hagyományozódott, örökérvényű információkat, életbölcsességeket. Ugyanakkor a gyermek személyiségfejlődése szempontjából is rendkívül hasznos, mert segítségével gazdagodik a fantáziája, szókincse. Ezenkívül pedig szüksége van arra, hogy átlássa az egyszerű emberi kapcsolatokat, rokonszenvet érezzen a hősök iránt, és felismerje a rosszat. A főhősök bőrébe bújva éli át a veszélyt, a megmenekülést, az örömöt, a bánatot, maga is részesévé válik a kalandoknak, harcol az igazságért, és elnyeri méltó jutalmát (vagy büntetését), feloldhatja tehát a benne felgyülemlett feszültséget. A kicsikben ily módon szinte észrevétlenül rögzülnek az erkölcsi tanulságok. A népmesék az életben felmerülő problémákat mindig tömören és egyértelműen fogalmazzák meg.

* Hogyan fogadta a Kultúra Lovagja díjat?
—  A Délvidéken eddig tizennégyen kaptuk meg ezt a címet. A díj átadásakor közölték, hogy ezzel a nemzet napszámosa lettem, és most már nemcsak folytatnom kell a mesemondást, hanem át is kell adnom a felnövekvő nemzedéknek, mert mi a kultúrával harcolunk a békéért.

* A Népművészet Mestere címet viszont eddig csak két vajdasági mesemondó viselte...
— Igen. Az oromhegyesi Czérna Miklós bácsival együtt viseltük ezt a címet. Ő azonban január végén elhunyt. Azt mondják, ha egy mesemondó meghal, akkor egy csillag fényesebben ragyog az égen. A legfényesebben ragyogó új csillag minden bizonnyal Miklós bácsié.

* Itthoni fellépések?
— Nálunk valahogyan nincs hagyománya a mesemondók előadói műsorainak. Magyarországon már többször felléptem, mondhatnám úgy is, hogy ott számon tartanak, itt viszont nem nagyon hallottak Toldi Istvánról. Egyébként örömmel megyek bármikor és bárhova, ha hívnak, akár mesélni, akár mesemondást tanítani. Magyarországon az a gond, hogy nem nagyon ismerik Kupuszina földrajzi fekvését. Ha megtudják, hogy palócfalu, akkor Felvidék települései között keresgélnek, s hogy a Délvidéken is van palócsziget, az már nem annyira egyértelmű számukra. Csizmadia Anna révén most már nyilván megváltozik a helyzet, hiszen a média nagyhatalom, és mi csak így tudunk hírt adni a falunkról.

* Említette a mesemondás oktatását.
— A művelődési egyesületben korábban szerveztünk mesemondószakkört, de aztán alábbhagyott a lelkesedés. Akkor úgy döntöttem, hogy nem kell erőltetni, aki igényli, hogy foglalkozzunk vele, majd felkeres. Nem csalódtam. Minden évben van két-három fiatal, akik beneveznek mesemondó versenyekre, őket tanítom. Az eredmény pedig: sokszor első és második díjjal térnek haza. Néhány évvel ezelőtt Zentán a felnőtt korcsoportban például az akkor huszonévesként induló bácskertesi Vörös Endre palóc mesékkel lett Mesefa-díjas.

* Mennyire tartja fontosnak, hogy a felnövekvő nemzedék ápolja a palóc közösség hagyományát, nyelvjárását?
— Ragaszkodom ahhoz, hogy a fiatalok is palóc nyelvjárásban mondják a mesét, ugyanakkor arra nevelem, kérem őket, hogy népviseletben lépjenek fel a színpadra. Ennek kapcsán elmondom, hogy tavaly díszvendégei voltunk a Nógrád megyei Rimóc palóctelepülésen megrendezett kétnapos népművészeti találkozónak, és miután a szentmisén népviseletben jelentünk meg, attól kezdve rokonnak, testvérnek tekintettek bennünket.
A nyelvjárás, a népviselet tehát nem olyan dolog, amitől mielőbb meg kell szabadulnunk, hiszen egy közösséghez való tartozásunkról ad hírt. Nálunk, Kupuszinán nagyon fontos a hagyománytisztelet. Lakodalmakba menet már a kétéves gyermeket is népviseletbe öltöztetik. Később, ahogy növekszenek, úgy vonjuk be őket a művelődési egyesületünk szakcsoportjaiba. A hagyomány fontosságának tudata, szeretete így már gyermekkortól kezdve felszívódik a kicsikben. Velünk, idősebbekkel együtt nemcsak érzik, hanem tudják is, hogy ha lemondanánk a hagyományainkról, tulajdonképpen magunkról, magyarságunkról mondanánk le.
 

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Interjú rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink