Nyugodtan, megfontoltan szövi a történetet, mondván: igyekszik az összekuszált dolgaikat rendbe szedni, mielőtt kimondja őket.

— Egyéb elintéznivalóm is akadt Szabadkán, nemcsak a beszélgetés miatt jöttem el — mondja az asszony —, de már régen megfogadtam, hogy egyszer megosztom családom kacifántos történetét a rovatban. Régtől kezdem, viszont úgy következtek az események, hogy nehéz sorba rakni őket. A családom anyai ágon híres, jól szituált, félnémet család volt, a birtokukon a fél falunak nyújtott megélhetést. A második világháború idején a német családokat vagy gyűjtőtáborba vitték, vagy Németországba toloncolták őket, főleg a tehetősebbeket, hiszen a gondozott, megművelt sváb birtokok így itt maradtak az új rendszer képviselőinek. A család három gyermeke közül a nagymamám volt a legfiatalabb, mindössze tizenhét éves, amikor közölték a családdal, hogy a legszükségesebb személyes holmival és dokumentumokkal jelenjenek meg a falu piacterén. Volt egy izgága öreglegény, aki a háborúban tanúsított „hősiessége” jutalmaként politikai rangot kapott a faluban, ő képviselte az alakulóban levő új rendszert. Mielőtt elindították volna az emberekkel teli három kamiont, beszélt az ópapával, és felajánlotta, hogy feleségül veszi a kiskorú lányát, ha aláírja a papírt, mely szerint minden vagyonával a lánya rendelkezik majd, amikor betölti a tizennyolcadik évét. Persze, a vagyonukat mindenképp elvették volna, így a család rövid gondolkodás után arra az elhatározásra jutott, hogy így legalább lesz rá remény, hogy a nagymama életben marad, esetleg a vagyon sem úszik el teljes egészében. Persze, nagymamát senki sem kérdezte, viszont így nem is rakták fel a teherkocsiba. Így lett belőle asszony, majd egy év múlva anya is — szült egy fiút.

Befejeződött a háború, rendeződni kezdett az élet, de a nagymama férje nem tudott belenyugodni abba, hogy lassan csillapodik a háborús zűrzavar, és nemcsak az elkobzott anyagi javakkal kell elszámolni, hanem a tettekkel is. Az ópapáékat útközben kirakták egy fogolytáborban, az ópapa és a nagyi két bátyja is ott halt meg. Ómama jutott el Németországba, de néhány év múlva, anélkül, hogy látta volna a lányát, ő is meghalt. Nagymama férje még mindig „valaki” volt a faluban. Egy május 1-jei ünnepségen összeverekedett néhány magyar cigánnyal, akik közül az egyik megkéselte. Nem halt ugyan bele a sérülésbe, viszont egy életre megutálta a magyarokat — pedig ő is magyar volt. Nagyi férje egy átlumpolt éjszaka után virtusból lövöldözni kezdett, csatlakoztak hozzá a részeg cimborái, és egy eltévedt golyó a halálát okozta. A fia hatéves volt. A férje szülei utálták a nagyit, mert német volt, szerintük a fia haláláért is ő volt a felelős. Néhány héttel a temetés után kidobták a lakásból, a fiú pedig ott maradt a nagyszülőknél.

A nagymama huszonöt évesen Szegedre költözött, ott élt a család egy távoli rokona. Dolgozni kezdett, és hamarosan férjhez ment nagyapához. Megszületett anyám, és nagyon szépen éltek. Édesanyám mindig szeretettel beszélt a szüleiről, akiket én alig ismertem. Anyám tizennyolc éves volt, amikor a nagymamával látogatóba mentek Bánátba, azt hiszem, a nagymama a fia után akart érdeklődni, mert egyetlen időközben tett kísérlet sem hozott eredményt, nem jutott a nyomára. Persze, nagymama vagyonát államosították, és a volt férje családjáról senki sem tudott semmit. Állítólag az unokájuk után mentek, amikor az bevonult katonának. Azt azonban nem tudták, melyik városba. A nagyszüleim a Vöröskereszt által is kerestették a fiút, de soha nem kaptak visszajelzést. Amíg Bánátban voltak, anyám megismerkedett az apámmal, aki terepi munkásként dolgozott egy állami birtokon. Olyan nagy volt a szerelem, hogy anyám már akkor itt akart maradni, viszont a nagymama nem engedte. Ha jól tudom, mindössze háromszor találkoztak a megismerkedésük után, és máris összeházasodtak. Azt hiszem, anyámat vonzotta Bánát — én már ott jöttem a világra.

Ma sem tudom, mi volt az oka, hogy az anyai nagyszülőkkel nem tartottuk a kapcsolatot. Már iskolába jártam, amikor a nagyapa meghalt, és anyám kérte a nagymamát, költözzön hozzánk, ő azonban hallani sem akart erről. Született még két öcsém, akik közül a fiatalabb volt legtöbbet a szegedi mamával, ő az, aki még most is igazi szegedi tájszólással beszél. Édesanyám egy évvel ezelőtt sajnos meghalt, apám pedig bánatában inni kezdett, méghozzá olyan mértéktelenül, hogy sokszor haza sem tud menni. A leggyakrabban én vagyok nála, főzök rá, és kitakarítom a lakást. Viszont már én is férjnél vagyok, van két kislányom, és elég körülményes a munka mellett két háztartást is ellátnom. De ennyivel tartozom a szüleimnek, habár sokszor úgy érzem, a mi családunk sorsa úgy össze van kuszálva, hogy még a legnagyobb szeretettel is nehéz kibogozni.