Örökségvédelem dolgában igen rosszul állunk. Egyszer már igazán jó lenne olyasmiről írni, ami kellemes, ami szívet melengető, ami egyszerűen csak van a lélek gyönyörűségére. Aztán kimegy az ember az utcára, és, ahogy mondani szoktam, szembejön vele az élet.
Egyre több Szabadkán a romos ház. Egykor volt szép, nagy méretű, kényelmet biztosító polgári házak sokasága ma levált vakolattal, betört ablaküvegekkel mered a járókelőkre. Nem értem, hogy lehet meglévő dolgokat szándékosan átengedni az enyészetnek. Mindannyian a mulandóság foglyai vagyunk, de hogy eljövetelét miért kell siettetni, azt már valóban nem értem. Azaz az okot mégiscsak értem. Mert egy olyan világban élünk, amelyben a felelős poszton levő emberek nagy többsége múltismeret dolgában elégtelen osztályzatot kaphatna. De itt vannak azok is, akik a múlt elsöprésével tudják csak elképzelni a jövőépítést. Ez az a magatartásforma, melynek mozgatórugója a velemkezdődikatörténelem önelégült és dölyfös rátartisága. S hát persze, vannak számosan ma már azok is, akik kiirtanának minden múltat idéző emléket saját gyökértelenségük tényének elmaszatolására. Sok ellensége van tehát a múltnak, s ez meglátszik számtalan jobb sorsra érdemes szabadkai ház állapotán. Pedig van egy Községközi Műemlékvédelmi Intézete a városnak, de hát a politikai akarat mindig is erősebb volt a szakmailag megindokolható tények figyelembevételénél. Ennek látta kárát pl. Zomborban a Palata Inforo épülete meg a Vadászkürt Szálloda befogadóképességének megnövelésére mellette felhúzott, gabonatároló-szerű borzalom.
Nem tudom meddig tarthat el egy-egy negatív áramlat uralma, de azt megtapasztaltam, hogy az ezredfordulónkra igencsak felgyorsult az idő. Így most azokra a jelekre hatványozottan odafigyelek, amelyek valamiféle változás előhírnökeiként is értelmezhetőek. Ezért üdvözlöm nagy respektussal a nemrég újra felélesztett kétnyelvű kiadványt, a Zaštitart, azaz az Örökségvédelem II.-t, mely a helybeli Műemlékvédelmi Intézet munkatársainak erőfeszítéseit dicséri, mindenekelőtt Vass Géza igazgatóét és a kötetszerkesztő Silling Lédáét. A háromszáz példányszámban publikált szakdolgozat-gyűjtemény kiadását egyébként a Bethlen Gábor Alapítvány támogatta.
Régészet, történelem, építészet, restauráció és néprajz a dolgozatok témaköre, melyet Szekeres Ágnes archeológiai kisszótára egészít ki. Ez utóbbit nagyon fontosnak tartom, mert a visszakeresés szempontjából nagy segítségére lehet azoknak, akik egy-egy konkrétum mentén kívánnak tájékozódni.
Én itt most két témával kapcsolatban fogalmazom meg gondolataimat, de nem minősítésről van szó, csupán érdeklődési köröm adja nekik a látszólagos elsőbbséget.
Nagy kíváncsisággal tanulmányoztam Vass Géza Evlia Cselebi két Szabadkája című izgalmas munkáját. Jelesül, a Szerző igyekszik feloldani azt az ellentmondásosságot, amely a neves 17. századi török utazó Szabadkára vonatkozó leírásából olvasható ki. A bizonyítandó feltételezés abból indul ki, hogy a 16. század végén a Felvidéken létezett egy ugyancsak Szabadka nevű palánkvár, mely 1593 novemberében, a tizenöt éves háborúban semmisült meg. Ergo, Evlia Cselebi már csak a romokat láthatta. Amikor utazásait befejezve jegyzetei alapján összeállította tíz kötetben Útleírásait, a két Szabadka-történet összemosódott, s így írhatta le auktorunk azt is, hogy Bocskai Istvánnak köze volt a mi Szabadkánkhoz, amit egy róla szóló horvát népdallal hozott összefüggésbe.
Dömötör Gábor két írásban is foglalkozik a szabadkai zsinagógával. Szövegei egy kicsit megnyugtattak az egyedülálló építészeti remekmű sorsát illetően. Szeretném remélni, hogy valósággá válik a Szerzőnek egyik kulcsfontosságú mondata, miszerint ''Az állagmegőrző és helyreállító folyamat után a szabadkai zsinagóga kulturális és vallási célokat szolgáló épület lesz”.
Úgy legyen!