- Szabó Attila felvétele

Ilyenkor még nincs sóvirág a bánáti szikesen, pedig azt kellett volna vinni Cs. Simon Pista temetésére. Csak a tavaly nyáron szedett csokor porosodik elfelejtetten a szoba sötét zugában. Milyen gyakran érzik ezt a magukra hagyottságot azok az emberek, akikről Pista barátunk írta verseit, karcolatait, könyveit. A sóvirág is éppen neki köszönve vált a bánáti élet jelképévé. Szimbóluma a makacs, kitartó és szívós élni akarásnak, a csaknem embertelen erőfeszítésnek, amely a szikesek lakóinak létformája. Elfogadják és igyekeznek a saját javukra fordítani mindazt, amit a mostoha, de mégis szülőanyaként szeretett föld szűkmarkúan nyújtott számukra.
Cs. Simon István költő, szociográfus, újságíró, lapunk mellékletének, a Bánáti Újságnak az egyik kezdeményezője és állandó munkatársa volt. A csókai Móra Ferenc Művelődési Egyesület egyik alapítója és első elnöke. A ma már nem létező faluban, Terjánban született 1942. október 19-én. Az általános iskolát szülőhelyén és Csókán, a konyhakertészeti szakiskolát Adán, a mezőgazdasági főiskola kertészeti szakát Mostarban végzi. 1968-tól 1972-ig a csókai mezőgazdasági birtok agronómusa, majd a Magyar Szó újságírója. 1994-ben Híd Irodalmi Díjat kapott, az Aracs-díj egyik kitüntetettje, Csóka község díszoklevelének a birtokosa és a Magyar Szó életműdíjasa. Megjelent kötetei: Utak keresztje, Ahogy a vadkörtefa, Varasodás, Sóvirág, Szülőfalum, Terján, Lehasadt ág, Virulsz-e még, szülőföldem?, Sziromeső, Ahol a part szakad, Tisza menti mozaik és legutóbb a Parlagmagány, amely válogatott verseit tartalmazza. Valamennyi könyvében méltó és maradandó emléket állított nemcsak a vidéknek, hanem az ott élő vagy valamikor ott alkotó embereknek is.
Nem hiszem, hogy a száraz lexikonadatok volnának a legalkalmasabbak barátunk búcsúztatásához. Léphaft Pál rajza és Keszég Károly szövege, amely a szerzőpáros Végvári panoptikum című könyvében található, sokkal hitelesebb képet fest arról a Cs. Simon Pistáról, akit mi is ismerünk. ,,Életmódjára kihatott, hogy gyermekként elárverezték a szülőfaluját, majd azt mondták neki, hogy hasonnevű poéta már bitorolja helyét a tágabb anyaföld csillagos ege alatt. Erre a neve elé biggyesztette a Cs-t, csakhogy tudják: ő a csókai Simon, pedig maga is úgy emlékszik, hogy csak terjáni lehet. Néha szeretett volna régészettel és mese- meg népdalgyűjtéssel foglalkozni, de csak odáig jutott el, hogy a föld felett megismerje a bánáti gyógynövényvilágot, mert rájött, Móra Ferenc és Kálmány Lajos emlékét hosszas lelki tusák árán úgy őrzik meg a hálás utódok, hogy áruházba olvasztják az ottlétüket bizonyító parókiát (...). Barátai úgy ismerik Erdélytől Felvidékig, mint a pincék rémét. Képes egy ültő helyében annyi nedűt elfogyasztani, amelytől más már fekvő helyzetben is összeesne. Csendes nyári éjszakákon kiereszti a hangját, s ilyenkor a román határőrök több kilométerről visszalőnek, mert a fülükbe jutó pentaton dallamból felismerik a Temesvári babám című irredenta nótát. Pedig csak azt énekli, hogy engem anyám megátkozott, mikor a világra hozott...”
Az utóbbi években a betegsége megakadályozta abban, hogy részt vegyen a különböző rendezvényeken. Parlagmagány című kötetének egy-két bemutatóján még megjelent, de maga is bevallotta, hogy a betegség hatással van az emberre, mert olyankor összegez, és rájön, mennyi mindent nem csinált még meg. És attól fél, nem jut már rá idő. Mondogatta ugyan, hogy hatvan felé hazafelé, de ezt senki sem vette tőle komolyan. Inkább arra figyeltünk, hogy az öregapja okítása szerint: aki egyszer felveszi a kolompot, annak csörgetnie, ráznia kell. Az élete végéig.
Cs. Simon Istvánnak volt néhány vágya és ötlete, amelyeknek a beteljesülését szerette volna megérni. Ott volt Csókán Móra Ferenc mellszobrának a felavatásán és azon az ünnepségen, amelyen a templomkertben emléktáblát kapott a Nagyságos Fejedelem, de más elképzelései nem valósulhattak meg. Továbbra sincs emléktáblája Kálmány Lajosnak, nem jelölték meg a híres régészeti lelőhelyet, a Kremenyákot, a Csókai Füzetek is folytatás nélkül maradt. És Herkulesfürdőre sem jutott el, pedig az egyik legutóbbi beszélgetésünkön erre is kitért: ,,Én nem bánom, hogy nem vagyok kozmopolita szemléletű, hogy nem jártam Honoluluban, de azt bánom, hogy nem voltam Herkulesfürdőn. Ez egy kicsit aggaszt.”
Pista most már találkozhat kedves riportalanyaival, a 105 évet megélt Franci nénivel, Borza Bandi bácsival, a virágkertésszel, Banka Miskával, a juhásszal... Nekünk pedig nem marad más, mind megőrizni az emlékét. De a bánáti táj nélküle már nem lesz olyan, mint volt. Hiszen minden tanyának, dombnak, erdőnek, hídnak tudta a történetét. Bizonyára nagyon sokáig emlegetjük majd, hogy ha itt volna a Cs. Simon Pista... Elárverezett, lebontott szülőfaluja helyett nyugodjon békében a csókai temetőben.
,,A Csanádi úton föltápászkodott
a nap,
lassan
belém nőtt a táj.”
(Terján)

Cs. Simon István halálhírére
Meddig még, Uram, meddig?! Meddig tördelsz, morzsolsz, fogyasztasz bennünket?! Úgy hiszed tán, hogy végtelen a mi tűrőképességünk?! Lázár Ervin, Nagy Gazsi, Dévavári Zoli, most meg lám, Cs. Simon Pista - alig pár hónap leforgása alatt. Elszólítod közülünk sorra a legjobbakat, nézd csak, alig maradtunk már. Mi lehet a célod velünk, Uram? S mit mondasz erre te, társam a hitben és szóban: jó Bogdán József plébános úr ott Törökkanizsán, Simon Pista testi-lelki jó barátja?! Lehet erre mondani valamit is?! Talán csak imádkozni. Vagy káromkodni.
Pistám, húsvét előtt rendelt maga elé az Úr, talán hogy Neked is, nekünk is jelezze: eljön majd bizonyosan a harmadik nap, s megtörténik a feltámadás. A Te számodra mindenképpen, hiszen bármit mondtál is, tettél zaklatott életedben, büntetlenül tehetted, hiszen Költő voltál. Meggyötört, kisemmizett, elárverezett néped nagy költője, látod, most már ezt is leírhatom, már nem tartok tőle, hogy valamelyik esztétikabajnok majd megkövez érte. S az sem lehet a véletlen műve - ne mondja nekem az ellenkezőjét senki! -, hogy éppen a költészet napjának előestéjén lettél a holt költők társaságának örökös tagja.
A népedért meg - a maradék terjániaké, a bánságiaké és a bácskaiaké: értünk - ne aggódj, Pistám. Megleszünk valahogy, kibírtunk mi már szörnyűbb dolgokat is. Maradunk ezen a tájon, s ha nagyon el leszünk keseredve, megiszunk egy nagy pohár pálinkát. Aztán még egyet... S a könnyeinket nyelve szilajon eldúdoljuk egyik kedves népdalodat: ,,Bocsár körül van kerítve,/ Mégis kimegyek belőle...'
Ha pedig értünk jönnek, megyünk majd ellenkezés nélkül.
Odaát találkozunk: a Nagyságos Fejedelem szépséges seregében.
Addig is: Isten veled.
Dudás Károly