— A dédanyám, ahogyan akkoriban mondták, bíbájos asszony volt, majd a nagyanyám és az anyám is, ezért hát kijelenthetem, hogy az én esetemben ez öröklött tudomány — mondja az asszony. — És hogy mi a bűbájos? Nos, ő egy olyan személy, aki mindenhez ért, gyógyít, megront, vagy átkot vesz le, nemkívánatos terhességet szakít meg, összebékíti a haragvó párokat. Ez valóban tudomány, melyhez nemcsak gyakorlat, hanem egy adag veleszületett tehetség is szükséges. Nem lehet ugyanis megtanulni, és legtöbbször már gyermekkorban kiderül az adottság. Látja, ezt a tudományt már ősidők óta gyakorolják a hozzáértők, pedig akkoriban még nem is hirdették az efféle tudást, képességet. Ahogy fejlődött a világ, a hivatalos szervek tiltani kezdték a kuruzslók tevékenységét. De azért egy jó vajákos asszony híre messzire eljutott, és mindig volt munkája. Manapság ez a „szolgáltatás” nyíltan hirdethető újságban, rádióban, tévében, és leginkább csak azokat büntetik meg, akik nem eléggé nevezetesek.

Az elemi negyedik osztályát fejeztem be, amikor felügyelet alatt véghezvittem az első sikeres rontásomat, és a szomszéd tehene elvetélt. A nagymamám ekkor ki is jelentette, hogy belőlem híres bűbájos lesz. Nem jártam többet iskolába, a mamával és anyámmal gyakoroltam eme tudományt, majd tizenhét évesen már magam is tudtam, mikor mit kell tenni. A tanyánk 20 km-re van egy kisvárostól, ahonnan nagyon sok ügyfelem van még napjainkban is. Igaz, ezt nem volna szabad a nyilvánosság előtt kimondanom, eddig ugyanis három alkalommal voltam börtönbüntetésre ítélve. Egyszer fél évre feltételesen, a második alkalommal hat hónapra — ebből három hónapot letöltöttem —, a harmadik alkalommal pedig három évet kaptam. Egy tizenhat éves nagylány, aki teherbe esett, mert megerőszakolta a mostohaapja, hozzám jött segítségért. Én megtettem, amit kellett, és a lány anyjának is elmagyaráztam a további teendőket, de nem fogadták meg a tanácsomat, és a lány két hét múlva meghalt. Hiába védekeztem a bíróságon azzal, hogy csak segíteni akartam... No de egy kicsit előreszaladtam a történettel. Húszéves voltam, amikor férjhez mentem, a párom családja azonban — különösen az anyósom — sosem fogadott be: széltében-hosszában az terjesztette, hogy megrontottam a fiát. A férjemék ugyanis meglehetősen jómódúak voltak, az anyósom pedig nem akarta elhinni, hogy az egyetlen fia egy szegény lányba lett szerelmes. Soha semmilyen segítséget nem kaptunk a párom szüleitől, még akkor sem, amikor világra jött a lányunk. Mivel a férjemnek nem volt sem szakmája, sem földje, napszámba járt egy kőműveshez. Én az otthoni teendők mellett rendszeresen „rendeltem”. Sosem volt tarifám, azt mondtam a hozzám fordulóknak, hogy annyit adjanak, amennyit szerintük a tanácsom, a segítségem ér. És őszintén mondhatom, nem panaszkodhatok. Mert ha bajba kerülünk, mindent megteszünk, hogy kievickéljünk belőle. 

Persze a dolgok gyökeresen megváltoznak, ha az ember a saját bőrén tapasztalja meg, hogy a vajákos sem mindenható. Két évvel ezelőtt a lányom a gimnáziumi érettségire készült, és hirtelen rosszul lett. Vizsgálatokkal megállapították, hogy cukorbeteg, az állapota pedig annyira súlyos, hogy naponta háromszor kell inzulint beadnia magának. Felajánlottam neki, hogy az én módszeremmel próbáljuk meg kezelni, de a lányom hallani sem akart róla! Ekkor mondta ki először, hogy mindig is szégyellte, amivel foglalkozom, de azt is tudja, hogy ebből iskoláztattam, ezért sosem tette szóvá. Azt azonban határozottan megtiltotta, hogy vele kapcsolatban bármit is tegyek. És nekem ehhez kellett tartanom magam, hiszen aki határozottan tiltakozik az efféle segítség ellen, annak ez úgysem használ. A lányom állandó orvosi felügyelet alatt áll, és a szakember szerint a veséi sínylik meg legjobban a betegségét. Valószínűleg egy-két év múlva dialízisre fog szorulni.

Életemben nagyon sok embernek segítettem, de biztosan voltak olyanok is, akiknek nem, és talán ezért kell ilyen módon fizetnem. Számomra az a legfontosabb, hogy a gyerekem egészségi állapota ne romoljon tovább. Hogy eközben jómagam is kétségbe vonom az öröklött tudományom hitelességét, az más téma. De mondja: amíg az emberek hisznek a tudományomban, miért ne higgyek benne én magam is?