Egy-egy ilyen kilátástalan helyzet hallatán belesajdul a szívünk, hiszen szeretnénk valahogy segíteni az illetőnek. Ilyenkor megsajnáljuk őt, átérezzük a szenvedését, fájdalmát, és empatikusan közeledünk felé. Természetesen mindenkinek szüksége van arra, hogy olykor elsírhassa panaszait vagy csalódottságát, ami mindaddig elviselhető, amíg nem ebben merül ki az összes társas érintkezése.

Az önsajnálat tárgya mi magunk vagyunk, és ilyenkor ezt a figyelmet, együttérzést önmagunk felé fordítjuk. Megesik, hogy fájdalmunkat nyomasztóan erősnek érezzük, melynek mélységét a másik ember nem érezheti át, mert szavakkal szinte alig tudjuk leírni. Nos, ilyenkor azt érezhetjük, hogy csakis mi magunk tudunk kellő érzékenységgel reagálni, s megadni magunknak azt, amire szükségünk van. Ezért az önsajnálat önmagában nem lehet megvetendő, hanem egy természetes reakció stresszes, traumatikus, veszteséggel telített helyzetekre. Tehát az önsajnálatnak megvan a maga jogosultsága, helye és ideje — de csak egy bizonyos ideig és szintig.

Illusztráció (Pixabay.com)

Az önsajnálat állapotában belső szomorúságot, magányt, reménytelenséget érezhetünk, és megjelenhet a megértésre, figyelemre irányuló vágy. Ha azonban túlságosan beleragadnánk az önsajnálatba, akkor hajlamosak lehetünk arra, hogy minden nehézségre ebből az egyébként passzív és tehetetlen szemszögből reagáljunk. Az önsajnálatra hajlamosak leginkább külső kontrollosok (azaz nem hisznek abban, hogy képesek befolyásolni a történéseket és a körülményeket, gyakran kibújnak a felelősségvállalás alól), ezért azt gondolják, hogy semmit sem tehetnek azért, hogy az aktuális helyzet változzon. Önmagukat cselekvésre és változtatásra képtelen személyekké alakítják. Ennek az ördögi körnek a csapdája éppen az, hogy ha nem tesznek semmit, ami megoldaná az aktuális problémát, úgy valóban beigazolódik a tény, hogy semmi sem változik, vagy akár még rosszabb lesz. Az önsajnálat gyakori kérdése a miért éppen én?, vagyis az az értetlenkedés, amely miatt nem értjük, hogy a másik ember miért nem olyan szerencsétlen, boldogtalan, magányos stb., mint én/mi. Ez a gondolkodás pedig bezár bennünket egy olyan világba, ahol csak az „én” számít: az én fájdalmam, az én szenvedésem, az engem ért igazságtalanság stb. Ami majd akár önmagunk hibáztatásához vagy önostorozáshoz is vezethet.

Azt is mondhatnám, hogy az önsajnálat az áldozati és a mártírszerepbe bújók egyik ismérve, ami azért is romboló hatású a kapcsolatokban, mert az áldozatoknak mindig szükségük van egy bűnösre, felelősre, akin azután kiélhetik indulataikat. Kapcsolataikban jellemzi őket a passzív-agresszív kommunikáció, másoktól várják el, hogy kitalálják, mi is a gondjuk, miközben ők színpadiasan megsértődnek, visszavonulnak. Az áldozatra a tehetetlenség jellemzőbb, a mártírnál pedig indulatok is előfordulnak a kihasználtság élménye miatt — olyan szívességeket is megtesz, amelyeket a másik nem is kért, mégis elvárja a jótettei értékelését vagy akár viszonzását is.

Az önsajnálatra hajlamos ember egyik tipikus viselkedési formája, hogy ha nincs probléma, akkor generál magának. Az ilyen személyeket gyakran nevezzük energiavámpíroknak is, mert olyanok, hogy egy velük való beszélgetés után nagyon fáradtnak, kimerültnek érezzük magunkat.

Az az ember, aki kizárólag a saját önsajnálatára koncentrál, minden mást kizár a tudatából és a valóságérzékeléséből, ez pedig alkalmatlanná teszi őt a gyermeknevelésre, hiszen szülőként képesnek kell lennünk megfelelően figyelni a gyermek igényeire és személyiségfejlődésére.

Az önmagát sajnáló ember nehezen nevet az életen és önmagán, önmaga hibáin, ám szívesen válik egy teátrális jelenet középpontjává, mindezt általában szélsőséges logikával magyarázva. Gyakran sajnos csak azzal a szándékkal lép kapcsolatba másokkal, hogy együttérzést kapjon tőlük. Harciasságának ereje akár le is nyűgözhetne bennünket, ha nem arról szólna, hogy azzal másokat vonjon felelősségre. Az illető nem tudja élvezni a jelent, és nem is foglalkozik a jövővel, hiszen a múltbeli sérelmei érdeklik leginkább. Jellemzi őt az alacsony önbecsülés, valamint az az érzés, hogy méltatlan mások szeretetére, ami gyakran önpusztító cselekedetekhez is vezethet. Negatív önbeteljesítő jóslatokat hoz létre, s látványosan elidegeníti magát másoktól. Előfordul, hogy valaki ennek révén kommunikál másokkal, mintegy a másikat túllicitálva, hogy kinek rémesebb, keservesebb a sor(s)a.

Tudjuk, hogy vannak borzalmas gyermekkort megélt emberek, akik olykor életük végéig nyalogatják sebeiket, de ha valaki ezeket a szörnyűségeket még ötvenéves korára sem teszi helyükre, soha nem lesz rá lehetősége, hogy meggyógyuljon, és maga mögött hagyja a vele történtek nyomait. A kilépést ebben az esetben így fogalmazhatjuk meg: valóban rettenetes gyerekkorom volt, most azonban lássuk, mit tehetek, hogy a jövőm másmilyen legyen.

Az önsajnálatból kivezető út változatos. Sokat segíthet, ha általában megkérdőjelezzük a gondjainkat: biztos, hogy az ő hibája, hogy...? Persze, nem bűnösöket keresünk, csak a felelősséget kellene átvennünk, ami eleinte bizony kellemetlen is lehet. Figyeljünk oda a reális meglátásainkra, és tisztázzuk, mi az, amire valóban nem tudunk hatni, és mi az, amin mi magunk is változtathatunk. Akár nap mint nap feltehetjük magunknak a kérdést arra vonatkozóan, hogy mi az, amitől jobban éreznénk magunkat. És ha megtaláljuk rá a választ, akkor ildomos lenne cselekednünk is. A kommunikációban javasolt a mások hibáztatásának elkerülése, és sokat segíthet, ha a saját érzéseinket is tudjuk kifelé közvetíteni. Bármily furcsán hangzik is, az önsajnálat legnagyobb ellensége a hála, ezért próbáljuk meg felfedezni magunkban és magunk körül, mi mindenért lehetünk valóban hálásak.