Összetört álmok, négy év kemény munkájának semmibe vétele, a döntés hatására tömegesen visszavonuló sportolók. A magyar kommunista rezsimet azonban ez érdekelte a legkevésbé.

A (sport)történelem mintha ismételné önmagát, hiszen Szerbiában kísértetiesen hasonló jelenet játszódott le harmincnégy évvel később. A közelmúltban Kragujevacon kellett volna megrendezni az U20-as női kézilabda-világbajnokság egyik selejtező csoportjának mérkőzéseit. Ebben látszólag semmi rendkívüli sincs, ha azonban a részt vevő országokra pillantunk (Norvégia, Szlovákia, Szerbia, Koszovó), akkor azonnal érthetővé válik, hogy biztonsági okokra hivatkozva miért helyezték át a tornát Šumadija szívéből Belgrád külvárosába, Kovilovóra, ahol a közönség és a sajtó jelenléte nélkül rendezték volna meg az összecsapásokat. Azért a feltételes mód, mert a szerbiai kormány a torna kezdete előtt megtiltotta a Szerbia—Koszovó-párharc megtartását, mivel a magukat szurkolói csoportoknak tituláló bandák botránnyal fenyegetőztek.

Végül nemcsak a szerb—koszovói, hanem a norvég—koszovói és a szlovák—koszovói meccset sem játszották le, így a torna valójában már azelőtt véget ért, hogy elkezdődött. Az EHF illetékesei a szerb lányokat — akik a legkevésbé tehettek bármiről is, mert csak játszani szerettek volna — kizárták a selejtezőből. Egy hónappal később a szarajevói ifjúsági cselgáncsvilágkupán a tavalyi Európa-bajnok szerb lány a koszovói ellenfelével mérkőzött volna, viszont itthonról odaszóltak: nem lesz meccs, így a koszovói lány jutott tovább, a szerb pedig a könnyeivel küszködve utazhatott haza.

Ilyesmi azonban nem fordulhatott elő a napokban Újvidéken befejeződött karate-Európa-bajnokságon, hiszen a politika újabb beavatkozása következtében a koszovói sportolók még harmadik próbálkozásra sem léphettek be Szerbia területére. Ha a szerb hozzáállás nem változik, az ország saját magát zárja ki a nemzetközi sport vérkeringéséből, illetve fosztja meg sportolóit a nemzetközi versenyeken való szerepléstől — arról nem is beszélve, hogy ezek után mikor rendezhetünk valamilyen világversenyt. Ugyanezeket a sportolókat egy-két határral odébb tárt karokkal várják, mi pedig siránkozhatunk, vajon a tehetséges (sportoló) fiatalok miért is hagyják el tömegesen az országot.

Úgy látszik, nincs szükségünk ellenségre ahhoz, hogy határozott léptekkel haladjunk abba az irányba, ahonnan már nincs visszaút.