OFF-Biennále néven először két évvel ezelőtt, 2015-ben rendeztek képzőművészeti fesztivált, mely az intézményi határokat túllépve kínált megjelenési lehetőséget kortárs alkotók számára. Akkor még az volt a legfőbb cél, hogy a művészek megmutassák önmagukat és bizonyítsák relevanciájukat, az idén azonban már konkrét téma köré rendeződnek a programok. Ami viszont változatlan, az a kortárs képzőművészet szélesebb körben való megmutatása iránti elköteleződés, valamint a független, intézményi és állami támogatástól mentes, önszerveződő attitűd. Erőss Nikolett-tel, a biennále kurátori csapatának tagjával beszélgettünk az esemény folytatásáról, idei témájáról és a kortárs képzőművészet befogadásának módjairól.

* Az OFF-Biennále fontos sajátossága, hogy nonprofit, alulról építkező, független és mindenféle állami támogatástól mentes megmozdulás. Mi adta a motivációt a rendezvény létrejöttéhez?

— 2014-ben úgy éreztük, hogy az a kritikai szemléletű, társadalmi kérdésekben elkötelezett kortárs művészet, amelyben hiszünk, Magyarországon is több teret és bemutatási lehetőséget igényel. Egy nagyon erős centralizációs folyamat jellemezte az állami intézményeket, melyek nem szívesen látták a kritikai megközelítést. Ezzel egyidejűleg európai és világszinten is olyan folyamatok mentek végbe, amelyekhez ez az erősen diskurzív, társadalmilag érzékeny művészet hozzá szeretett volna szólni, viszont Magyarországon teret vesztett, illetve visszaszorult az önszerveződő projektumokba. Az volt a motivációnk, hogy a kritikai potenciált felmutató projektumok, melyek nem igazán találtak utat a nyilvánosság felé, a biennále mint ernyőszervezet égisze alatt nagyobb fórumot és társadalmi láthatóságot kapjanak. Sokkal erősebbek és láthatóbbak lesznek, ha összeállnak egy jobban kommunikálható, brandként megjelenő biennáléban. A kiindulópontnak tekintett politikai és művészeti hiányérzet kis módosulásokkal ugyan, de továbbra is megvan.

* A legutóbbi, vagyis az első OFF után melyek azok a visszajelzések vagy szervezésbeli tapasztalatok, amelyeket mindenképp kiemelnél? Változott-e esetleg valamiben a szervezői csapat hozzáállása és munkamódszere?

— Az elköteleződésünk töretlen, nagyon sokat tanultunk az előző rendezvényből. Az első OFF-Biennálénak valójában az volt a célja, hogy megmutassa, a rendkívül sokszínű civil kezdeményezésekkel is lehet egy helyileg releváns és nemzetközileg is kompatibilis biennálét szervezni. A mai magyar képzőművészeti diskurzusból — kevés, de annál fontosabb kivétellel — az hiányzik, hogy az intézményi szereplők aktuális, érvényes, izgalmas, nyitott témákat vessenek fel. Úgy éreztük, sokkal hatékonyabban tudunk egyetlen téma mentén beszélgetni a hazai és nemzetközi művészekkel, valamint a közönséggel. Az egyik változás tehát éppen ez, hogy most már van egy sok szempontot kínáló, komplex témánk, mely nem más, mint a Gaudiopolis. A második világháborút követő években működő árvaházból létrejött gyerekköztársaság számos kortárs vonatkozással bír, akár a romokon való építkezésre, az önszerveződésre, az oktatás újragondolására vagy a játék és az öröm szerepére gondolunk. (Radványi Géza 1947-ben készült, Valahol Európában című filmje a Gaudiopolis inspirálta legismertebb mű.) A másik változás pedig, hogy az idei egy kisebb, fókuszáltabb rendezvény lesz, mely konkrétabb javaslatokkal áll elő.

* Milyen szempontok vezérelték a témaválasztást?

— Az európai értékválsággal szerettünk volna foglalkozni, ez azonban ebben a formában túlságosan tág és általános téma, sőt, unalmas is. A Gaudiopolis viszont egy történelmi tény, és lehetőséget nyújt arra, hogy párhuzamot vonjunk a második világháború utáni évek és a jelen krízise között. Másrészt az újrakezdés metaforája is: annak idején egy minden szempontból reménytelennek tűnő helyzetben valami előremutatót hoztak létre. Számunkra mintaadó, hogy a játékot és a munkát segítségül hívva tudtak egy működő, párhuzamos valóságot teremteni, mely nagyon sok szempontból készítette fel a gyerekeket az új életre, így nem is izolálódtak. Az OFF struktúráját tekintve is inspiráló a Gaudiopolis: egy működő társadalmi modell, mely az önszerveződésre, a munkára, valamint a játékra épül, és melyet minden tiszteletünk mellett is megpróbálunk nem idealizálni.

* Erre a modellre nemzetközi vagy hazai szempontból gondoltok?

— A kettő nem szétválasztható. A magyar társadalmi problémák nem csak a magyar társadalomra jellemzőek. Mindenképp nemzetközi szinten dolgozunk, de azzal kapcsolatban is van egy erős elköteleződésünk, hogy elsősorban a hazai közeget szeretnénk megerősíteni.

* A közönséget tekintve mindenkit meg szeretnétek szólítani, vagy elsősorban arra a közegre koncentráltok, amely egyébként is fogékonyabb a kortárs művészeti kezdeményezésekre?

— Ezt nem akarjuk előre eldönteni. A progresszív kortárs művészet minél szélesebb társadalmi rétegekhez szeretne szólni, de ez egy irreális cél a részéről, hiszen a nyelv, melyet használ, a legtöbb esetben nem mindenki számára hozzáférhető. Inkább azt mondanám, hogy egyre szélesebb körrel szeretnénk megismertetni azt a fajta nonkonform gondolkodásmódot, amelyet a kortárs művészet képvisel. Ennek viszont nagyon korlátozottak a lehetőségei, a kör csak hosszú évek munkájával és apró változásokkal tágítható. Ezért is helyezünk nagy hangsúlyt arra, hogy ne a már bejáródott művészeti intézményekben jelenjenek meg ezek az események. Ez is egy lehetőség arra, hogy letérjünk a kitaposott útról.

* Milyen szempontok alapján választjátok ki a művészeket és a projektumokat, akik/melyek részt vehetnek az OFF-on?

— Ennek alapjában véve két útja van. Az egyik a Gaudiopolis témájú nyílt pályázat volt. Mi nem tudunk olyan jellegű támogatást nyújtani, mint egy állami intézmény, ezért önmagukért kiállni képes projektumokat vártunk. A biennálén bemutatott programok másik felét a héttagú kurátori stáb állította össze. Ezek között egyaránt találhatóak már elkészült művek és olyanok is, amelyek létrehozására mi kértünk fel művészeket.

* Bizonyára jó és rossz oldala is van az OFF függetlenségének...

— Az OFF-Biennále per definitionem politikai vállalás, melyet azonban nem a napi pártpolitikai ügyek határoznak meg. A függetlenség az állami támogatási és intézményrendszertől való függetlenséget takarja — ez szabadságot ad és korlátokat állít. Az OFF-on sok munka foglalkozik társadalmi kérdésekkel, és meggyőződésünk, hogy a művészet érvényes szempontokat tud kínálni mindehhez. Ha nem volnánk függetlenek, ezt nagyon nehezen tehetnénk meg, sőt, inkább sehogyan sem. Az elégedetlen művészet nem véletlenül hiányzik az állami intézményekből. Persze az is igaz, hogy függetlenség mint olyan nem létezik, ezért mindig meg kell határozni, hogy ebben a bonyolult függelmi viszonyrendszerben mely szempontokat emeljük ki.

* A látogatók általában tudatosan, szellemileg felkészülten, befogadásra nyitottan érkeznek a kiállításokra?

— A közönség nagyon színes: van, aki teljesen „érintetlen” marad, sokan viszont elgondolkodnak. Erre nincs recept. Minél kevésbé intézményesült formát keres valaki, annál nyitottabb arra, hogy letérjen arról az értelmezési útról, amelyen a társadalmi intézmények kiskorunktól vezetnek bennünket. A helyszínválasztásunk és a kommunikációnk is ezt készíti elő. A művek befogadására nagy hatással van a bemutatásuk módja, illetve a körülményei. Szeretnénk minél több fiatalhoz eljuttatni az OFF-ot, hiszen az oktatási rendszer válsága, a demokratikus közösségi modellek hiánya és a túlzott hatalmi kontroll talán őket érinti a legközvetlenebbül. Fontos, hogy mindannyian lássuk, mekkora felelősségünk van abban, hogy milyen elképzelések, gondolatok és elvek mentén tanulnak a fiatalok, és ezek után milyen társadalmat akarnak majd építeni.