Nyomd meg a gombot…

Nyomd meg a gombot…

Igen, egyre inkább minden gombnyomásra működik. Nemcsak az ajtók, a lift meg a villanykapcsoló, de maguk az emberek közötti kapcsolatok is.

Ha történetesen kellesz, akkor felfelé, ha meg nem, akkor bizony lefelé mutat az a bizonyos pöcök. Minden irányból, bármerre is járatod kétségbeesetten a tekinteted. Mint az ókori Római Birodalom cirkuszaiban oly divatos gladiátorviadalok idején. Panem et circenses. Ez utóbbi latin szentenciát persze eddigi életem jóval korábbi időszakában tettem magamévá, újvidéki gimink egyébként is kopottas padjait nyüstölve. Idestova negyed évszázada annak is már.

Jobban elmélyedve e bölcselkedési matériában seperc alatt szép emlékű anyai nagymamám jegyzetindító szavai is felsejlenek. Nyomd meg a gombot — mondá —, s kapsz egy libacombot! Lehetőleg sültet, morfondíroztam olyankor gyermeki replikával, bár határozottan tudtam, Csemama még véletlenül sem a majdani csúcstechnológia várható áldásait vázolta fel előttem. Sokkal inkább kritika volt ez részéről. Mellőzve bár mindennemű személyeskedést és sértegetést, a végsőkig határozott világlátással: a kellő szakmai tudás, emberségesség és munka nélkül szerzett javakról, azok élvezőiről megvolt a maga véleménye.

Nagymamánk kereken két évtizede költözött el erről a világról. Dátumra pontosan azon a napon, mint hitvese, vagyis anyai nagyapánk, Csetata, huszonhárom évvel korábban. Utóbbit sajnos sosem volt szerencsém személyesen is megismerni. S hogy mivégre írom le mindezt, jelentéktelennek tűnő emlékfoszlányokat csupálva ki közben a felejtés hínárjából? Az apropót az a bizonyos gombnyomás fogalma kínálta fel. Gombnyomásra jót, rosszat, veszedelmeset egyaránt lehet tenni. Ismerősök, barátok, családtagok… vagy bárki felé, akivel — hiába is szeretnénk fényezni a dolgok valódi állapotát — egyre gyakrabban kommunikálunk kizárólag a virtuális térben. Még akkor is, amikor megannyi küzdelmes megpróbáltatásaink fölött diadalt aratva végre egyazon légteret oszthatjuk (meg) egymással. Igen, lexikálisan és vizuálisan egyre többet tudunk egymásról, a másik mozgásterének legapróbb szegmensét is figyelemmel tartva. Arra viszont már sem idő, sem pedig keret nem marad, és ha netalán mégis, akkor sohasem elegendő, hogy legalább őket, a hozzánk vér szerint legközelebb állókat megtarthassuk. Legalább addig, amíg fizikailag is karnyújtásra vannak tőlünk.

Nyomjuk meg a gombot…, és lépjünk ki újra elszántsággal a létező világba! Addig, amíg nem lesz túlságosan késő.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Jegyzet rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Nyomd meg a gombot…
Heti Jegyzet
Nyomd meg a gombot…
Heti Jegyzet
Facebook

Támogatóink