A vadászok jól tudják — hiszen az utóbbi években szembesültek vele —, hogy egyre kevesebb külföldi jár hozzánk vadászni. Ennek oka igencsak bonyolult. Rá lehet fogni a gazdasági válságra, a megváltozott körülményekre, vagy arra, hogy az elejtett vadat nem vihetik be az Európai Unió országaiba, stb. A tényeket mindenki a saját nézőpontja szerint magyarázhatja, a lényegen azonban semmi sem változtat. Aki mégis eljön, az sokszor csalódva távozik, nem azt kapja ugyanis a pénzéért, amire számított. Sokan sok mindent ígérnek, olyat is, amit nem tudnak teljesíteni, de úgy gondolják, hogy a vendég bármivel beéri. Ha nincs nagy kan, majd lő süldőt, szarvas helyett őzet — pedig ez korántsem így működik! Akinek van pénze arra, hogy ideutazzon és vadásszon, az bizony ragaszkodik a beígért trófeához. Saját bőrömön is tapasztaltam már néhányszor, hogy mennyire csalódott az a vendég, aki nem azt kapja, amit várt. És ha ezt ráadásul nem is úgy kapja, ahogyan szerette volna, akkor nemhogy borravalóra, de még egy vállveregetésre sem számíthatunk tőle. Így jártunk egy olyan olasz vadásszal is, aki harminc éve járt ide — hol egyedül, hol csoporttal. Megszerette az itteni embereket, az ételeinket, és természetesen élvezte a vadászat minden szépségét. Még a fogait is itt csináltatta, és nemcsak azért, mert nálunk jóval olcsóbb, mint Olaszországban, hanem mert a fogorvosában megtalálta azt az együttérzést, gondoskodást, amelyet a nyugati rohanó világban már nem adnak meg — még a betegnek sem. Vadászbarátjával, akivel együtt öregedtek meg, sokszor ültek a magaslesen, és a naplementét nézve gyönyörködtek a vadban. Az olasz néha fotózott, kamerázott, máskor meg gondos válogatás után kilőtte azt az egyedet, amelyet golyóérettnek ítéltek meg. Egy ideje azonban nem hozzánk jár vadászni, hanem Magyarországra. Továbbra is nálunk alszanak és étkeznek, de vadért átmennek a szomszédos területre. Amikor ennek okáról kérdeztem, a következőt felelte:

A legutóbbi látogatásakor közölték vele, hogy többé nem vadászhat azzal az emberrel, akivel éveken át tette, mert nincs neki kísérői engedélye, majd kap helyette egy másik, megbízható vezetőt. Nehéz szívvel ugyan, de beleegyezett. Reggel meg is jelent a számára kijelölt ember. Öreg barátjával ellentétben nem hozott meleg zsíros lepényt, de vidám bon dzsornóval köszöntötte. Azonnal ki is vitte a magaslesre. Felültek. A férfi bevackolt, és mutogatni kezdett az erdő szélére. Olasz barátom döbbenten kérdezte: Cosa voi? Azaz: Mit szeretnél? Mire a kísérő így válaszolt: Animale arrivare da suma, te signore nó csekáre, odmah pucáre! Bónó? Ami három nyelvből összerakva a következőt akarta jelenteni: Amikor az állat kijön az erdőből, akkor te, uram, ne várakozzál, hanem lőjél! Rendben? Azzal befeküdt a sarokba, és már húzta is a lóbőrt. Persze nem ejtettek el semmit, és mindketten bosszúsan tértek haza. Kettőnk között meg szállóigévé vált a Nó csekáre, pucáre. Így „lőttünk el” egy jó vendéget.