A szerkezet tudatosan rétegzett és ciklikus – tudtuk meg a szerzőtől. A szövegek hol háború, hol béke fejezetekbe rendeződnek, mintha a történelem nem egyenes vonalban haladna, hanem állandó visszatérésekben, ismétlődő törésekben. Már a beszélgetés elején felmerült, hogy ebből a szerkezetből akár dráma is születhetett volna.

– Eleinte háborús verseket írtam, utána Molnár G. Nórával megcsináltuk a Csend című előadást, ő kérte, hogy monológokat írjak versbe, így ezek születtek meg másodjára, de akkor még mindig nem kötetben gondolkodtam. Szerettem volna a békéről írni, mert beskatulyáztak, hogy Anna olyan jól tud írni a háborúról. De egy idő után jött a kérdés, hogy a béke lényegében mikor is indul el. Amkor aláírnak egy békeszerződést? Vagy amikor leáll egy bombázás? Hány évnek kell még utána eltelnie, hogy ez feldolgozhatóvá váljon az emberekben? Közben elkezdődött az ukrán–orosz háború, néztem a tévét, megszólalt a sziréna, s nekem megint visszajött egy csomó élmény, fel is húztam magam, hiszen azt hittem, ezen már rég túl vagyok. Egyrészt mérges voltam, másrészt arra döbbentem rá, hogy milyen érdekes dolog, hogy nem tudunk mit kezdeni a békével, mert a béke alatt is sokan csak a háborúval foglalkozunk. Én is azt éreztem, hogy ahelyett, hogy ezt dolgozgattam fel, írtam, gondolkodtam, erről olvastam, igazából élvezhettem volna a jelent is. Egyébként a kettő nincs egymás nélkül. Amíg nem teszem helyre a múltat, nem tudok a jelenben létezni – mondta a szerző.

Terék Anna

Hozzátette, ezek a helyzetek nem pusztán gondolati szinten hatnak, hanem testi reakciókat is előhívnak: szorongást, feszültséget, készenléti állapotot. Mintha a múlt nem lezárt történet volna, hanem bármikor újrainduló idegrendszeri minta.

Timi ezután a megküzdési stratégiákról faggatta, hogyan lehet nem szorongani egy békeállapotban. Anna szerint ez olyan, mint amikor valaki bántja a másikat, az bizonytalan lesz, hogy ez nem ismétlődhet-e meg, hiszen ha látott egy embert, aki vadállattá vált, akkor bármelyik emberről el tudja ezt képzelni. Nincs, ami előre jelezze, kiből válik vadállat, s azt sem tudjuk kiszámítani, hogy lesz-e háború.

– Szerintem azzal tudunk ellene küzdeni, hogy ha már egyet túléltem, majd csak túlélem a másodikat is. Van egy csomó technika, hogy mit érdemes ilyenkor mozgósítani. Érdekes kérdés, hogy ha már láttam egyszer megtörténni, elhiszem-e, hogy nem fog megtörténni újra, s egyáltalán el kell-e hinnem – vetette fel. 

Anna régebben azt nyilatkozta, hogy fontos számára a szépirodalmat elválasztani a pszichológiától (pszichológusként dolgozik), de a közelmúltban azt mondta, hogy lehet, ez nem fontos törekvés. Timi szerint ebben a kötetben a pszichológus is dolgozott Annában. Arra volt kíváncsi, hogy a lírai énjének adott-e az, hogy pszichológusként kutatott. Anna szerint mindig kell kutatni, mert az segít belehelyezkedni egy hangulatba, a szerző könnyebben bele tudja magát lovallni szerepekbe, más emberek élethelyzetébe.

Bíró Tímea

– Az, hogy az ember pszichológusnak tanul, egy kicsit olyan, mintha kapna egy szemüveget, amin keresztül nézi az embert, a családot vagy a csoportot. Megjelennek különböző elméletek, amelyek egyfajta szűrőt adnak. Nem mindenre jó, de amikor egy karakterben írok verset valaki más nevében, ahhoz jó ez a szemüveg. Az a módszerem, hogy különböző helyzeteket elképzelek, amik félelmetesek, és elképzelem, én mit csinálnék. Ahhoz, hogy ne csak én legyek ebben a riogatásban, hanem valamit ki lehessen hozni egy ember történetéből, kell egy ilyenfajta szemüveg, amiben látom, mi konzisztens, mi nem.

A háborúnak közösségformáló ereje is van Timi szerint, hiszen ilyenkor együtt félünk, a férfiak együtt mennek a háborúba, együtt menekülünk. Az elbeszélők a könyvben, amikor már túl voltak a háborún, s eljutottak a torz békéhez, a gyógyulásuk egy abszolút magányos dolog volt. Ennek kapcsán a kibeszélés fontosságáról kérdezte a szerzőt, és hogy mi változott az elmúlt generációkhoz képest.

Sok minden változott – hangzik a válasz, hiszen nagyszüleink, de még a szüleink idejében sem volt divat arról beszélni, ami fáj, az emberek tűrtek, elviselték. Nem volt divat a pszichológus sem, oda csak a „bolondok” jártak.

– A középiskolások, akikkel most dolgozom, már maguk találták ki, hogy pszichológushoz szeretnének járni. Ledöbbentett, hogy ebben mennyivel érettebbek, mint mi voltunk. Manapság rengeteg szó esik pszichológiáról, sok könyv is jelenik meg, amikben hétköznapi embereknek írnak, elmagyaráznak dolgokat. Ez most nagyon kelendő, mindenki kutatja, honnan erednek a problémái, mi az, ami el van hallgatva, mi az, ami generációról generációra áthagyományozódik. Jó lett volna, ha a századfordulón is lett volna erre lehetőség – fejtette ki Anna, akinek gyermekkorában nagymamája is mesélt, és bár nem a háború volt fókuszban, hanem az ő élete, arról is sokat beszélt, hogy például mit csinált a nagyapja a háború alatt. De ez normális volt, hiszen ez a család története.

– Később sokat gondolkodtam, hogy a mama ezt valamilyen túlélési szándékkal mesélte. Evolúciósan mesélünk a következő generációnak a saját életünkről, hogy ha ők hasonló helyzetbe jutnak, legyen náluk egy készlet, egy térkép a fejben, hogy a mama, a tata mit csinált. Ilyenkor viszont a szorongást is átadjuk nekik.

Anna elmondta, hogy a háborús nemi erőszak sokáig elhallgatott téma volt, pedig „az erőszakolás sajnos együtt jár a háborúval”. A téma iránt egy, a szerb–bosnyák háborúból született gyermekek számára szervezett workshopról szóló cikk keltette fel az érdeklődését. Később dokumentumfilmekben is találkozott olyan nőkkel, akik a II. világháborúban elszenvedett erőszakról beszéltek. „Szégyen volt, mert megesett velük, és nem volt tér, ahol lehetett erről beszélni” – fogalmazott. Hozzátette, hogy sokáig a pszichológia sem foglalkozott ezzel a kérdéssel, inkább csak a modern háborúk kapcsán jelent meg a segítségnyújtás és a nyíltabb párbeszéd. A vajdasági helyzetet külön nehezítette, hogy a kollektív bűnösség eltörléséért cserébe hosszú ideig nem lehetett beszélni arról, mit tettek a partizánok.

Innen vezetett át a trauma egyik legfontosabb fogalmához, a lefagyáshoz. A kötet címadó motívuma, a jég is ezt az állapotot jelöli: amikor az idegrendszer nem harcol, nem menekül, csak kikapcsol, lefagy. A jelenség megértéséhez Anna egy traumakutató szerzőre hivatkozott, majd egy állatvilágból vett példát hozott: a gazella támadás esetén gyakran mozdulatlanná válik, mintha halott volna. Ha túléli a helyzetet, utána megrázkódik, és visszatér az életbe. Ez a testben lezajló „reset” segít a stressz levezetésében.

– Amikor már a gazella biztonságban van, felpattan, megrázkódik, és szalad tovább. Nincsenek gyomorfekélyes gazellák. Amíg az állatok ezt kireszketik, kirázzák magukból, addig az emberek nem. S évtizedek hosszú sorát eltölthetjük úgy, hogy ebben a lefagyott állapotban vagyunk. Ami nem a mi hibánk. Erre régen sokan mondták, hogy gyenge az a katona, aki lefagy, és nem kezd el lőni, gyenge az a katona, aki nem elég bátor, vagy pedig az az ember, aki képtelen továbblépni. Ez nem gyengeség kérdése, nem is akaratlagos döntés, egyszerűen megtörténik – emelte ki.

Anna egy családi történettel érzékeltette a különféle tapasztalatok közti távolságot. Nővére az egyetemen csodálkozott rá, hogy mások számára egy sikertelen vizsga vagy a szülők válása a legnagyobb gond. „De nincs a problémáknak mértékegysége, nem tudjuk őket összemérni” – hangsúlyozta az író. Szerinte minden ember másképp reagál a nehézségekre: van, akit a háború sem tör meg, míg más egy személyes veszteségtől omlik össze. Nem a probléma nagysága számít, hanem az, hogyan éli meg azt egy-egy ember.

A beszélgetés zárásaként az identitás kérdéséről is szó esett.

– Én mindig keresem, és ez egy élethosszig tartó folyamat. A személyiségünk dinamikus, nem stabil, állandóan változik. Változik az értékrendünk: ami húszévesen fontos volt, negyvenévesen már lehet, egyáltalán nem az. Mindenkinek saját értékrendet kell kialakítania, s ezt keresni, alakítani kell folyamatosan, hiszen változunk. Amivel sokat kellett küzdenem, az a kisebbségi lét, ami nem szűnt meg azzal, hogy átköltöztem Magyarországra, mert ott is kisebbséginek éreztem magam. Ez mélyebben és régebbről gyökerezik, minden családnál. 1920-ból, amit terhel 1944–45, a partizánvérengzések, majd az amnesztia. Belénk van táplálva, hogy úgy tudunk túlélni, ha minél kisebb helyet foglalunk, minél kevésbé látszódunk, és minél csendesebbek vagyunk. 

Anna egy pozitív gondolattal zárta a beszélgetést: akik már túléltek egy háborút, és túl vannak egy poszttraumatikus növekedésen, azaz beépítették a traumát, és létrejött egyfajta növekedés, azok elkezdenek olyan dolgokat értékelni, amelyeket előtte nem. Hogy mennyire jó valakinek fogni a kezét, milyen szépen játszik a fény a leveleken, milyen hosszú tud lenni egy nyári nap, milyen jó a csönd. „Ezek az emberek szenzitívebbek lesznek, egy derű jellemzi őket, és a problémákra is úgy reagálnak, hogy: majd megoldjuk, majd valahogy lesz. Jön ezzel tehát egyfajta nyugalom is, de az munka, amíg eljutunk odáig” – zárta sorait a szerző.

Keressék és olvassák el önök is Terék Anna kötetét. 

Fotók: Szabó Róbert