Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
És áhitattal ejtsétek a szót,
A nyelv ma néktek végső menedéktek,
A nyelv ma tündérvár és katakomba,
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek!
(Reményik Sándor: Az Ige)
Íróink és költőink - évszázadokra visszatekintve - sokszor érezték veszélyben a magyar nyelvet, amely éppen ezért gyakran vált a költészet és a prózai művek témájává. Reményik Sándor a fenti idézetben végső menedéknek nevezi az anyanyelvet, Illyés Gyula Koszorú című költeményében ''fölnevelő édesanyám”-nak titulálja, a Haza, a magasban soraiban pedig az anyanyelv szellemi hazát teremtő, megőrző erejéről vallott. ''Nincs más haza, csak az anyanyelv” - írja Márai Sándor a Naplójában, de gondolhatunk akár a Halotti beszédjének jól ismert soraira is, vagy a délvidéki származású Domonkos István Kormányeltörésben című versére. És sorolhatnánk még a példákat.
Nyelvünk az édesanya mintájára nevezi az anyanyelvet és a hazát édes anyanyelvnek, illetve édes hazának. A haza fogalma - jelzővel vagy anélkül - nekünk, akik a határon kívüli, esetleg külhoni magyarok kategóriájába tartozunk, már régen átértékelődött. A sem itt, sem ott nem kellünk érzés az után a bizonyos december 5-e után még inkább felerősödött, az anyaország kifejezés hitelét vesztetté vált. Egyre inkább tudatosul bennünk, hogy számunkra valóban nincs más haza, csak az anyanyelvünk.
De így gondolják-e ezt a koviubizó, pézséző divatot majmoló, és okézó - tenné hozzá nagy írónk -, rejtjeles telefonos üzenetekben ''beszélgető” fiataljaink, az igénytelenül csevegő felnőttjeink? És a szóismétléseken alapuló, magyartalanságoktól hemzsegő, szegényes szókincsű szövegek az újságokban, híradókban?
Február 21-ét az ENSZ nemzetközi anyanyelvi nappá nyilvánította, de a Magyar Nemzeti Tanács döntése értelmében a délvidéki magyarság jeles napja is egyben. 2009 pedig a magyar nyelv éve, annak emlékére, hogy 250 évvel ezelőtt született Kazinczy Ferenc. Akár azzal is folytathatnám, hogy 150 évvel ezelőtt látta meg a napvilágot Benedek Elek, a nagy mesemondó, egy évszázada pedig Radnóti Miklós. És Móra Ferencet is megemlíthetjük, hiszen 135 évvel ezelőtt született és 75 évvel ezelőtt halt meg. Ha másért nem, ezért lenne érdemes az idén jóval többet foglalkoznunk nemzeti kultúránk tartóoszlopával, az anyanyelvünkkel, amely sokak szerint a veszélyeztetett közösségi értékeink közé tartozik. Egy neves magyarországi vendég, aki Zentán, a magyar kultúra napja alkalmából látta a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesülete Szép Szó Műhelyének Miféle beszéd ez? című előadását, azt mondta, nem bánná, ha ebben az évben a kereskedelmi médiában is ilyesfajta megszólalások lennének, akár bizonyos reklámok helyett, mert lassan oda jutunk, hogy a magyar nyelv, mindannyiunk anyanyelve is népszerűsítésre szorul.
Elképzelem, amint fő műsoridőben, miközben mindenki egy újabb csodatevő tisztítószer bemutatását várja, a bájos ifjú hölgy azt mondja: Csobolyó csobbanás - ez egy szép magyar szópár Fehér Ferenc Nyelv és varázs című verséből. Használd te is! Vagy csak ennyit: Mindig hittem a szavak erejében! Habár Kamarás Klára Szavak című költeményének egyéb sorai sem elhanyagolhatóak. Például ezek: ''de legyen százszorosan átkozott, / aki hatalma mámorában / a szavak erejével visszaél!”
Szinte hallani vélem, amint egyesek kiáltva kérdezik: milyen elavult nézetek ezek, amikor a nagy, közös hazába, az Európai Unióba igyekszünk? Erre már Kölcsey Ferenc is tudta a választ, aki a magyar anyanyelvén kívül franciául, németül és görögül is jól beszélt. Filozófiai intelmeiben így ír: ''Tiszteld s tanuld más népek nyelvét is, de soha ne feledd: miképpen idegen nyelveket tanulni szép, a hazait művelni kötelesség.”